Oh, igen, természetesen azért vásárolnak belépőt, hogy megtudhassák, mekkora felfordulást jelenthet, ha a királyi pár látogatása előtt elromlik az 1920-as évekbeli melegítő monstrum, s oda a forróvíz – s bár nem ez a fő bonyodalma a filmnek, de ahhoz épp eléggé hangsúlyos, hogy eszünkbe juttassa, miért is tudott óriási világsiker lenni a Downton Abbey. Nem kérdés, hogy a bojler miatt is.
Részint a bojlerszintű drámák miatt, amelyekre egészen hosszú cselekményszálakat képesek az alkotók felhúzni, mert ugye, az még hagyján, hogy elromlik, de kijön a csodaszép szerelőfiú, aki kihívóan néz az egyik konyhalányra, akinek meg az egyik lakájfiú a szerelme (majdnem vőlegénye), meglátja őket – s innentől már csak néhány perc választja el a bojlert attól, hogy tönkremenjen. És lesz baj! No de, és itt jön Julian Fellowes zsenije a képbe, legalább megtudjuk, hogyan festett akkortájt egy bazi nagy bojler, ha jól figyelünk, még a szerelésbe is beleleshetünk – de a szétverésébe bizonyosan.
S a Downton Abbey mindig is ebben volt a legjobb: az alaposan beszappanozott ismeretterjesztésben. Hogyan nézett ki a bojler, hogyan kellett felszolgálni az arisztokráciának, miképpen festett egy szakszerű terítés, mi volt a dolga az öltöztetőnőnek. És miféle gondok nyomasztották a boldog békeidőben (majd az első világháború közben és után) azokat, akiknek felszolgáltak, akiknek megterítettek, akiket felöltöztettek. Akik birtokolták a bojlert, a kastélyt, s a valószínűtlenül zöld legelőket.
Fellowes a társalgási kosztümös történetek alapreceptjéből forralt valami émelyítően angolos alapfőzetet, amelynek gőzében kifejezetten biztonságos volt elbújni az új évezredben. Nem történt ebben a világban semmi, amit ne lehetett volna hosszú epizódokkal előre kitalálni; lent és fent is zajlott a regényes élet, meg a történelem.
Jelenetek a filmből |
Románcok szövődtek, áskálódások zajlottak, teljesen ugyanúgy, ahogy a legolcsóbb romantikus ponyvákban szoktak, ám a Downton Abbey külcsínben, színészi játékban, hangzásban, fényképezésben gond nélkül illeszkedett az első osztályba. Ami az alakításokat illeti, bizonyára öröm volt megismertetni a legszélesebb közönséggel is olyan remek színészeket, mint Jim Carter, vagy Phyllis Logan, s felfedezni olyan fiatalokat, mint Dan Stevens és Lily James. Ami a cselekményre tartozik: a Downton Abbey szépen, elegánsan adta elő a nosztalgikus, nagy semmit: az eltartott kisujjú közhelyeket. Jó volt nézni, s ennyi elég is volt a világsikerhez.
A 122 perces mozifilmnek alcíme sincs, minek, elvégre tényleg nem kell ezt túlmagyarázni: márkáról beszélünk, aki ismeri, aki egykor „használta”, azt várja tőle, amit a tévében kapott. Azt meg is kapja.
Megkapja nagyjából az összes – a sorozat zárlatában még életben lévő – karaktert, megkapja a hangulatot, ami talán be is lenne jegyeztetve, már ha ez lehetséges lenne. Aki akkor már nem volt játékban, visszatér, s pont azt csinálja, amiért megszerették. A komornyik irányít, a szakácsnő főz és méltatlankodik, s az urak és úrhölgyek is készülödnek, mert látogatóba érkezik a birodalom királya. Maggie Smith meg mindenkinek beszól. A nagy konfliktus – melynek lényegesebb részeleme a fentebb többször emlegetett bojler-botrány –, mi lenne más, mint az, hogy Downton Abbey személyzetét a háttérbe szeretné szorítani az uralkodó személyzete, akik még meg sem érkeznek, de már megmondják, mi legyen, s hogyan. S ezt bizony nem lehet ám annyiban hagyni!
A képek forrása: MAFAB |
Nem is hagyják, el is rendezik: teszi a dolgát Mr. Carson, Mrs. Hughes, s mindahány szeretetreméltó, sürgő-forgó büszke munkás, közben pedig, mint a szériában mindahányszor, mintegy hitelesítő jelleggel meg-megpiszkál a film olyan kérdéseket is, mint az ír-angol konfliktus, vagy a homoszexualitás kérdése a huszadik század első harmadában. De csak úgy ám, hogy ne legyen belőle nagy probléma. Mármint, ne terelődjön el a fókusz a lényegről: a terítésről, a szép ruhákról, a még szebb ruhákról, és hát… A szerelemről. Hogy úgy mondjam, a Downton Abbey tradícióiról.
Nincs hát újradefiniálva itt semmi, ha úgy tetszik, a sorozat két hosszú, nagyon hosszú órára ott folytatódik, ahol hat évad után a képernyőn abbamaradt: senki nem megy sehova, csak szemkápráztató ruházatban toporog egy helyben, s párás tekintettel mondja a magáét. A lentiek azt, hogy milyen csodálatosak is a fentiek, a fentiek meg azt, hogy milyen jó fentinek lenni, s micsoda felelősséggel jár… Ott, fent lenni. Például nem felszolgálni kell a levest uralkodóéknak, hanem meg is kell azt velük enni.
Elképesztő, elképesztő. És tessék elképzelni, néha még a bojler is rakoncátlankodik!