„Párbeszéd a magyar színház jövőjéről 6.” – ez volt a cím; azért 6., mert a hatodik, és nem a jövőjéről, hanem a jelenéről volt inkább szó, de ez tökmindegy. Vashegyi György, az MMA elnöke köszöntötte a jelenlévőket, a meghívottakat (ki mindenkit hívtak meg vajon, és akit nem hívtak meg, odamehetett-e, már ha egyáltalán tudomást szerzett róla?) – és ekkor még szép számmal mutatkoztak a Magyar Színház nézőterén vidéki és fővárosi színigazgatók és mások -, az MMA sikerei közt említette egyebek közt a művészi életjáradékot, és miután aznap nem ő volt az egyetlen, szögezzük le itt és mindenütt, hogy sem a pénzt nem az MMA adja, sem döntési joga nincsen, egyszerűen a könyvelőt helyettesíti, szóval… Az egyéb sikereknél (ösztöndíjak, stb.) megjegyzendő, hogy ezek nem önszorgalmú tettek, hanem az alaposan felüldotált luxusakadémia kutyakötelességei, a mi pénzünkből, és akkor már ideje lenne komplex vizsgálat tárgyává tenni, hogy vajon hogyan sáfárkodik ezzel a mi pénzünkkel.
 Fekete Péter |
Aztán jött Fekete Péter államtitkár, és szabadon előadott frappáns powerpointjában legalább háromszor említette, hogy mi mindenben vagyunk Európában, de még a világban is „toronymagasan” a legjobbak. Egy grafikon segítségével illusztrálta, hogy a kultúrára Magyarország költi a legtöbbet – aki kíváncsi a részletekre, az általa idézett grafikon mellett megtekinthet ugyanott másokat is. Láthatja, hogy sportra pláne jut pénz, de azt is, hogy a színházra költött pénzek túlnyomó része épületfelújítás – szó se róla, az is kell, ráadásul abban van sok pénz a tisztességes pályázati győztes építtetőknek. Más, itt nem mutatott grafikonokból az is látható, hogy például Lengyelországban vagy a cseheknél az önkormányzatok jóval többet költenek színházra, mint a központi állam (nem beszélve például a németekről, ugye, ahol a legtöbb színház tartományi és/vagy városi); azt sem nehéz át- és belátni, hogy nálunk miért az erős központosítás dívik.
Megtudtuk továbbá, hogy a tao eltörlése igazi sikertörténet; kiszámíthatóbb és átláthatóbb támogatási struktúra van, valamint többletforrás, 37.4 milliárd. Megszűntek a rendszerszintű visszaélések, nincs jutalék, a nemzeti és kiemelt státuszú színházak még többet is kapnak, mint a taójuk lenne, a függetlenek szeptember közepéig megkapják, ami jár, illetve akiknek 20 milliónál kevesebb járt, azok már meg is kapták. Summa summarum: az előadó-művészet jelentőset nyert az átalakításból, mondta az államtitkár. Savanyú arcok a nézőtéren. Azért a szünetben néhány igazgatónak fölrémlik, hogy hiába igyekszik a felelős visszafelé koncepciózusnak láttatni ezt a manővert, a tao-pénzre való rátenyerelésen kívül a megszüntetés pillanatában semmiféle koncepció nem volt, s ami azóta annak látszik, az is számtalan sebből vérzik. Némi árok mutatkozik e téren a minisztérium és az igazgatók közt – mégpedig, ahogy érzékeltem, politikán aluli vagy fölüli árok ez.
Fekete bejelentette, hogy indul a Lázár Ervin projekt, amire külön 6 milliárd forint áll rendelkezésre. (Akadnak, akik az istennek sem látják külön soron ezt a jövő évi költségvetésben, de lehet, hogy nagyon el van dugva.) A KLIK-kel együtt szervezett és bonyolítandó művelet lényege, hogy minden magyar gyerek 6-14 éves kor között évente egyszer jusson színházi vagy cirkuszi élményhez, az iskolájában, vagy a helyi, esetleg fővárosi színházban. Bár erről a nagyszerű hírről a későbbiekben is szó esett, arról nem tudtunk meg semmit, hogy ki felel majd a juttatandó élmények minőségéért, avagy itt is marad a kvantitatív mérce, mint hajdan a szocbrigádok kultúrafogyasztásánál.
„Van-e élet a tao után?”
 Balázs Zoltán, Cseke Péter, Szabó Anett, Fülöp Péter, Kosztolánczy Gábor |
Kérdezni nem lehetett, ez nem olyan konferencia, az államtitkárnak dolga volt, elsietett, mi meg ráfordultunk a „Van-e élet a tao után?” című panelre, amelyben Fülöp Péter államtitkárhelyettes, Kosztolánczy Gábor, a Müpa gazdasági vezérigazgató-helyettese, Cseke Péter kecskeméti igazgató és Balázs Zoltán, a Maladype igazgatója vett részt. Szabó Anett újságíró volt a moderátor, aki két frappáns kérdéssel odaidézte a kormánypropaganda intézményeinek legfényesebb korszakát; megkérdezte, hogy ha a független színházak függetlenek, akkor miért akarnak az államtól pénzt (aki netán ebben a kérdésből azt a meggyőződést hallja ki, hogy pénz csak a „függőknek” jár, az gonosz csont), valamint hogy a tao eltörlése körül kirobbant vitáktól nem kellett volna-e távol tartani a sajtót és a nyilvánosságot, és elintézni a problémákat „egymás közt”.
A résztvevők ez utóbbit meg sem hallották, egyébként meg maguktól mondtak fontos dolgokat. Cseke Péter azt, hogy jól fog ez működni, csak időt kell hagyni neki (tudjuk, mekkora cirkusz volt megannyi igazgatónak összekuncsorogni a taót), Balázs Zoltán némi szolidaritásdeficitről téve tanúbizonyságot azt fejtegette, hogy a már „bizonyított” független társulatoknak más elbánás járna, mint a kezdőknek. Tévedés ne essék, ez megfontolandó szempont, csak ebben a fölállásban Balázs a független szcéna egészének képviseletében volt jelen. Kosztolánczy Gábor arról beszélt, hogy a tao-bizonytalanságban lévő csapatok lemondják a fellépést, valamint a tao eltörlése és a nyomában fellépő káosz például a Müpában komoly szervezési-tervezési nehézséget okoz, hiszen ők már 2022-re kötik a szerződéseket. Ezt a nagyon súlyos problémát senki nem látszott meghallani, a miniszteriális felelős sem; ahogy arra sem érkezett érdemi válasz, hogy a tao idején – amúgy érthetően – leépült mecenatúra és szponzorálás most épp a semmivel egyenlő, még egy olyan, igazán magasszintű kulturális nívóval és kredittel bíró intézményben is, mint a Müpa. Szoros összefüggésben azzal a ténnyel, hogy a minden csalástól mentes sport-tao továbbra is él, és az eddig a kultúrára adott pénzek most odavándorolnak.
Fülöp Péter némi büszkeséggel a hangjában jelentette ki, hogy minden év „tiszta lap”, új pályázati időszak – arról változatlanul nem tudunk semmit, a riporternek pedig nem jutott eszébe megkérdezni, hogy ki és milyen szempontok szerint dönti el, milyen témában írnak ki pályázatot, valamint ki és milyen szempontok alapján bírálja el a beérkezett pályázatokat. Lehet persze, hogy már a kérdés is okafogyott, hiszen Vidnyánszky Attila nemrégiben az ATV-ben jelentette ki, hogy végre „(kultúr)politikai szempontok alapján” osztják a pénzeket.
Hallottunk számokat arról, hogy hány egyeztetés folyt az új rendszer ügyében – az átláthatóságra és a nyilvánosságra vet némi árnyékot a tény, hogy ezek válogatott partnerekkel zárt ajtók mögött történnek. Kosztolánczy még egyszer fölvetette, hogy bizonytalanság és tervezhetetlenség van – Fülöp erre nem válaszolt.
„Érték-e a társulat?”
 Cseporán Zsolt, Rihay-Kovács Zita, Kriza Zsigmond |
A címben szereplő kérdésről vita nem volt, alap-axiómaként kezelték a beszélgetés résztvevői – Dr. Cseporán Zsolt, az EMMI politikai tanácsadója, Csizmadia Tibor (Magyar Színházi Társaság), Pataki András soproni igazgató és Rihay-Kovács Zita, a Színházi Dolgozók Szakszervezetének ügyvezető titkára -, valamint a beszélgetés moderátora, Dr. Kriza Zsigmond, a Budapesti Operettszínház ügyvezető igazgatója, hogy a társulat érték, majdnem mindenek feletti érték a magyar színházművészetben. Ezért aztán nemigen volt szó arról, hogy mivel szemben, mihez képest az.
Mindazonáltal – noha a legtöbb kérdésben nem volt vita – ez volt a nap legérdekesebb beszélgetése, nem utolsó sorban azért, mert a moderátor, Kriza Zsigmond értette a dolgát: a moderálást is, és a témát is. A panel az Előadó-művészeti törvény tervezett módosításának egyik előkészületi fordulója lehetett, és ebben a minőségében a foglalkoztatási anomáliák kerültek középpontba.
A színészek közalkalmazotti státusza egyrészt biztonság – nemcsak a színésznek, hanem a színháznak is -, másrészt bebetonozás, ami viszont a művészi megújulás akadálya lehet. A számlás-szerződéses foglalkoztatás ezzel szemben maga a bizonytalanság és az egzisztenciális kiszolgáltatottság – ez sem kedvez a nyugodt alkotómunkának.
Fölmerült a kvalifikált munkaerő – elsősorban a diplomás színész, pontosabban a színészdiploma – problémája; ennek kötelező arányáról már rendelkezik a törvény. A színházi háttérszakmáknál jelentkező kvalifikáció- és nyomában a munkaerőhiány ennél is égetőbb gondnak tűnik – persze, a megoldás egyszerű: a rengeteg pénzből nekik is kellene juttatni kicsit bővebben a jelenleginél.
A problémák jelentős részének megoldásában komoly tényező lehetne, ha az elvett taót beépítenék az alaptámogatásba, mondta Rihay-Kovács Zita. Igaz, ez csökkenthetné a hivatalnokok által osztogatható pénz mennyiségét, viszont biztonságosabbá tenné a színházak működését.
A színészfoglalkoztatás formai anomáliái sok esetben nemcsak a társulati lét viszonylatában, hanem a színésznyugdíjak mértékében is okoznak problémát. A művészjáradék – mondjuk újra: nem az MMA kegye – nem rendszerszintű megoldás, hanem a jelenlegi számos megalázó élethelyzet valamelyes javítása.
Pataki vetette föl, hogy az – immár megszűnt – felsőfokú szakképzésben megszerezhető színész I. minősítés számítson bele a diplomás hányadba; gondolom, azért, mert az arány teljesítése talán Sopronban is problémás. Nagy kérdés, hogy ehhez mit szólnak a színészképző intézmények, illetve hogyan kapcsolódna ez össze a színészképzés reformjával…
„Színházzal nevelés, színházi nevelés, színházra nevelés…”
 Szász Zsolt, Hajós Zsuzsa, Bethlenfalvy Ádám, Ragány Misa. Fotók: Juhász Éva |
Jóllakottan és létszámban alaposan megfogyatkozva vágtunk neki ennek a panelnek. A szakma ismert emberei ültek a színpadra állított hosszú asztalnál; a beszélgetést Bethlenfalvy Ádám vezette. Hajós Zsuzsa, Gyevi-Bíró Eszter, Szász Zsolt, Láposi Terka és a minisztérium részéről dr. Ragány Misa voltak a partnerei – és ez volt az a pont, ahol végképp kiderült, hogy az alkalom alkalmatlan.
Mert más körülmények közt, más közönség előtt, igazi párbeszédes formában valóban lehetne, illetve kellene erről a témáról beszélni, hiszen a maga mennyiségi fetisizmusával együtt még a kulturális kormányzat is elismeri, hogy ez a fázis, ez a tevékenység a színházi közönség létrejöttének szempontjából elengedhetetlen.
Esett szó a hatás mérésének különféle módozatairól – Hajós Zsuzsa a Kerekasztaltól például elmondta, hogy ők arra kíváncsiak, vajon a fölvetett problémákról való gondolkodás változik-e az előadás és beszélgetés hatására. Esett szó arról, vajon mennyire jó, mennyire kell az interaktivitás – itt voltak véleménykülönbségek, és érdekes is lett volna elmélyülni a részletekben, de már idő sem volt, jött az újabb kávészünet. A minisztériumi illetékes jószándéka látványos volt; beszélt varázslatról, csodáról, meg arról, hogy a Lázár Ervin program világviszonylatban is egyedülálló. (Ekkor támadt az a gyanúm, hogy a legfőbb kommunikációs instancia ezt a világviszonylatot meg toronymagasant meg „noch nie dagewesen”-t ajánlja szakértelem helyett… Utóbbit persze magyarul.)
Az MMA részéről ez a panel – pars pro toto? – kipipálandó és nem elvégzendő feladat. Nem akart, nem várt tőle semmit, hiszen ha várt volna, akkor nem itt, nem így, nem ekkor…
„A művészettel, művészetre nevelés gyakorlatai és lehetőségei”
Ez a panel, mármint az ötlet igazán témaszűkében és kínban fogant: az előző beszélgetés kiterjesztése zenére, táncra, cirkuszra. Túl sokan, heten ültek az asztalnál – így esély sincsen semmilyen párbeszédre, ki-ki elmondja a magáét, protokolláris sorrendben. Ekkor már az idő is nagyon szorított, mint ezt számtalanszor hallottuk a beszélgetést vezető, és egészen kínos méretekben agyon is beszélő moderátortól, Deme Tamás művelődéskutatótól, aki a nevelést a növeléssel kapcsolta össze. A minisztérium részéről Rónaszékiné Keresztes Monika leginkább a Kodály-módszert emlegette, Kardos Katalin igyekezett a fejekbe verni, hogy a cirkusz is művészet, Török Jolán a táncpedagógiát, Komáromi Sándor a drámapedagógiát képviselte. Engedetlenül hosszan, a moderátor néma és hangos rosszallásától kísérve mondta el a magáét Kaposi József: akik ismerik őt, azok örülhettek átfogó szemléletének, letisztult gondolatainak, akik meg nem, azok most nem kaptak belőle eleget.
Ezután frappánsan és lényegretörően beszélgetett Rátóti Zoltán és a vendéglátó színház igazgatója, Zalán János; nagyjából be lett jelentve, hogy január 1-jétől a Magyar Színház Nemzeti Ifjúsági Színház lesz. (Ha a remek szlovén és az ugyancsak pompás szarajevói ifjúsági színházra gondolok, ez nem semmi vállalás…)
Összességében: megvolt. Jövőre jöhet a hetedik.