Oké, Ed Sheeran nem volt valódi opció, mert szerdán én még Szegeden, a THEALTER-en csücsültem, és izgalmas független színházi előadásokat néztem. A Sziget nekem csütörtökön indult a Franz Ferdinanddal, ami még mindig a legelegánsabb brit zenekar az összes közül. Alex Kapranos, a frontember decens öltönyben játszotta végig a koncertet a 35 fokos késő délutánon, és bár előadásmódja elég kimért volt – inkább korrekt, mint magával ragadó –, egy dolgot biztosan állíthatunk: a Franz Ferdinand számai nem mentek ki a divatból. Ennek egyik oka valószínűleg az, hogy zenéjük erősen építkezik a hatvanas évek beatzene-kultúrájából, amely örökké érvényes retrohangzást biztosít számukra. Másrészt vagány, jól felépített dalaik, mint például a This Fire, a Take Me Out, a Walk Away vagy a Ulysses, még mindig megmozgatják a közönséget, mindenféle díszítőelem vagy különösebb áthangszerelés nélkül jól működnek a koncerteken.

 

Éppen ennek ellentétét gondoltam a Foo Fighters utolsó napi produkciójáról. Ez volt a második teltházas nap Ed Sheeran szerdai koncertje után, és sok középkorú, magyar emberrel lehetett találkozni ekkor, ami azért igen meglepő, mert a Szigeten viszonylag nagy erőfeszítés magyarokat találni, hacsak nem a kint dolgozókat keressük. És hogy miért volt a Foo Fighters teltházas egy keddi napon? Ahogy egy barátom fogalmazott nagyon pontosan, akivel a koncertre várakoztunk: a Foo Fighters az egyik utolsó nagy rock&roll zenekar a világon. És valóban, a műfaj épp kiveszőben van, ahogy az a színpadi jelenlét és energiamozgósítás is, amit a frontember, Dave Grohl a két és fél órás buli alatt produkált. Keménykedős és túl hosszú konferálásai két szám között ugyan kissé kilencvenes évek hangulatot sugároztak, ám nem félt kiereszteni a hangját, lefutott vagy harminc kilométert a buli alatt, és úgy tűnt, még mindig szereti a munkáját. Ugyanakkor beigazolódott előzetes sejtésem a zenekarral kapcsolatban: a számok nagyrésze elég egysíkú, kevés egy ilyen maratoni hosszúságú koncert programjának kitöltéséhez. A The Pretender, a Best of You és a My Hero kiemelkedtek a setlistből, és valószínűleg egy közepesen unalmas bulinak könyveltem volna el az utolsó Szigeten töltött estémet, ha nem történik valami olyan ezen a koncerten, ami csak egy koncerten történhet meg. Dave Grohl ugyanis észrevette, hogy egy kerekesszékes srác crowd surfingel a tömegen. Ezt annyira menőnek találta, hogy felhívta a színpadra, és az Everlong című koncertzáró szám után megkérte, hogy törje össze a gitárját. Épp az ilyen pillanatok miatt járunk még fesztiválokra, és nem otthon hallgatjuk tökéletes stúdióminőségben kedvenc zenekarainkat.

Macklemore-nak, aki szombaton lépett fel, beépített showeleme a közönség tagjait a színpadra invitálni. Dance Off című számában van egy rész, ahol két szerencsés néző mutathatja meg, mit tud, egy rövid táncverseny keretei között. Egy srác és egy kamaszlány táncoltak most, és az utóbbi annyira ügyes volt, hogy utána kellett néznem, vajon előcastingolt, beépített emberek-e ők ketten, ám a koncertfelvételekből kiderült, valószínűleg nem voltak azok. Macklemore zenéje különben nem túl érdekes, elég tipikus amerikai rap, de a humora kitűnő.

 

Thrift Shop című száma például arról szól, hogy menő dolog a nagyszüleink ruháiban járni, amiket egy turkálóból szereztünk, mert azok a legolcsóbbak, és van egy csodás klipje (Glorious), amiben a száz éves nagymamáját szórakoztatja egy napon keresztül születésnapja alkalmából. Ezek azért különösen rokonszenves gesztusok, mert leszámolnak azzal a tévképzettel, hogy a popzene, a szórakozás, meg úgy általában az élet csak az egészséges, fiatal emberek privilégiuma.

 

Elképzelhető, hogy a Sziget egyik legnagyobb buliját Martin Garrix adta, de én sajnos nem értem oda a nagyszínpadhoz, mert a Magic Mirror sátorban ragadtam, a Chicks on Speed koncertjén. A zenekar két tagja, az ausztrál Alex Murray-Leslie és az amerikai Melissa Logan a müncheni képzőművészetin találkoztak egymással 1997-ben, és itt alapították meg electroclash műfajú performansz-zenekarukat. Koncertjeiken fontos szerephez jutnak a vizuális megoldások, így például az extrém jelmezek, és az, hogy a buli erősen emlékeztet egy tüntetésre, ahol a közönség tagjai Free Assange (a WikiLeaks alapítója, akinek jelenleg vizsgálják az ügyét az amerikai hatóságok) transzparenst kapnak a kezükbe, és azzal táncolnak a színpadon. A koncert szép lassan egyébként is közösségi szeánsszá alakult, ahol megszűnt a határ színpad és nézőtér között. Erre a Magic Mirror alacsony, kifutószerű emelvénye nagyon alkalmas is, a nézőknek szánt tánctéren a buli végére csak pár gyáva nyúllal maradtunk. Utána jöttem csak rá, hogy éppen ezzel hívtuk fel magunkra a többiek figyelmét.

 

Egyedül a TÁP Színház előadásán nem úsztam meg, hogy végül a színpadra kerüljek. Utazz virtuálisan a modern technika helyett igazi színészekkel – írja a programfüzet, és tényleg valami ilyesmiben ragadható meg a TÁP Virtuális valósága: ha a virtuális világ már olyan fejlett, hogy simán létrehoz valóságokat, akkor a színház dolga, hogy a valóságot tegye olyan fejletté, hogy überelje a virtualitást. Oké, ez végül is nem nagy találmány, hiszen valami hasonló történik akkor is, amikor elolvasunk egy könyvet, és vizuális fantáziánkkal képekké alakítjuk a mondatokat. A TÁP előadása viszont nagyon vicces verziója ennek: a nézők bekötött szemmel ülnek a színpadon, ami egy űrhajó, és egy sci-fis utazásra indulnak, ahol hangokat hallanak, szagokat éreznek, tárgyakat tapogatnak, és időnként felemelkedik a szék, amin ülnek. Ha jól érzékeltem, a körülöttem ülő, vidám fesztiválozók jobban el tudtak lazulni a produkció közben, mint én, aki idegesen kapaszkodtam a székemben, és drukkoltam, hogy többször már ne kelljen felszállnom. És bár tulajdonképpen semmi kellemetlen nem történt velünk, azért biztos, hogy alkat kérdése, mennyire tud az ember komfortosan működni egy ilyen szituációban.

 

Szombaton a Színház- és táncsátorban láthatta a közönség Marco Layera rendezésében a Paisajes para no colorear (A táj nem színes) című előadást, amelyben tinilányok meséltek az ellenük és más chilei és latin-amerikai fiatal lányok ellen elkövetett sorozatos erőszakos cselekedetekről. Kicsit széttartó a produkció, talán túl sok témát szeretne magába sűríteni: az iskolai zaklatástól, a különböző szociális intézményrendszerekben elkövetett erőszakon át, a nemi erőszakig és az abortusztörvényig minden megtalálható benne, s bár csak kevés jelenet tud igazán mélyre menni a felvillantott témákban, az összkép mégis egy rendkívül maszkulin társadalmi képet jelenít meg, amelyben a nők és a gyerekek nem igazán rúghatnak labdába a tekintélyes férfiak mellett. 

 

Az előadás legnagyobb erénye, hogy fiatalok (13-tól 17 éves korig) beszélnek saját és kortársaik problémáiról. A legnagyobb meglepetés számomra egy gumibaba volt, amit az első jelenetben a lányok kézről kézre adtak, mint a tüzes labdát, próbáltak megszabadulni tőle. Aztán egyszer csak kiderült, mi ez az üvöltöző, csenevész testű gumicsecsemő: dél-amerikai drogprevenciós megoldás. A babában ugyanis van egy chip, amelynek segítségével a műanyag játék olyan tüneteket produkál, mint egy drogos/alkoholista anya gyereke. Az ifjú színésznő pedig arra panaszkodott, hogy már két hete nem tud aludni furcsa házifeladatától. Tehát a fiatal lányok előre megkapják a büntetésüket azért, amiért egyszer majd lehet, hogy anyagozni fognak. Nincs szó róla az előadásban, de szinte a nyakamat merném rátenni, hogy a tinédzser fiúknak nem kell ezt a babát őrizniük hetekig.

 

A felsoroltak mellett még számos izgalmas koncertet és művészeti projektet láthattunk a Szigeten – a színházi sátor mellett külön cirkuszi helyszín, utcaszínházak, múzeumi negyed és képzőművészeti zóna színesítette a programot. A fesztivál idén is bizonyította, hogy jóval több, mint egy átlagos zenei tömegrendezvény, és ebben a tekintetben a legkülönlegesebb egész Európában.