A Petőfi-játékról süt, hogy igazi szerelemgyerek, elhalmozták mindennel. Balázs Ágnes szövege nívós, élvezetes keveréke a fikciónak, az irodalomtörténeti bulvárnak és a tankönyvi apróbetűsnek. Szimultán tartalmaz tisztelgést és a szennyes kiteregetését is, miközben felvillantja Petőfi utolsó három évét, és egyúttal betekintést nyújt a kor miliőéjébe is, bemutatva annak néhány prominens személyiségét. 

 

Gáspár András rendezésében a kísérletező vonásokkal együtt is egyértelműen közönség- és diákbarát előadást kapunk, ami zenés is, fizikai is, és valamiért még ráadásul bátorságpróba, pedig simán lehetne a műfaja mondjuk street workout musical. Legfeljebb ott bicsaklik meg a szépen homogenizált mashup, hogy meg akarja magyarázni a saját létjogosultságát a kerettörténettel. Pedig ez a színházi nyelv minden további nélkül is hitelesen szól. A választott tér megállja a helyét a történet közegeként, olyan természetesen mozognak benne a fiatal színészek, és olyan akrobatikus módon egyensúlyoznak az alkotók korhű és kortárs között.

A látványtervezők, Herman Anett és Pajor Patrícia által kigondolt jelmez mindenképpen az előadás legfrappánsabb feature-ei közé tartozik. A kezdetben sima edzőcuccokat viselő szereplők a szerepösszevonásoknak megfelelően folyton átöltöznek, stilizált kosztümjeik lényegében pólókra, atlétákra és dzsörzéruhákra nyomott minták. Keverednek a kortárs és korhű elemek, vannak itt díszzsebkendők, mellények, zakógombsorok és ékszerek, a bécsi ügynökök pólóin neon nyakkendőnyomat, a szabadszállási parasztok meg susogósban és láthatósági mellényben veretik. Maga a díszlet kompakt és visszafogott, a csupasz fémállványzatot csak összegraffitizett betonfalak és néhány mobilis tornatermi elem egészíti ki. A kondiparkos közeg olyan lehengerlő színpadképeket tesz lehetővé, mint amikor Obernyik Károly, Vasvári Pál, Jókai Mór és Egressy Gábor a rudak alatt egy crossfit traktorgumin kártyáznak a „Pilvaxban”, fölöttük pedig négy bécsi spicli fülel kihajtott újságok mögé bújva. De majdnem ilyen jó Petőfi és Szendrey Júlia megismerkedésének helyszíne, a nagykárolyi estély is, ahol diszkófények alatt lassú, hagyományos táncokat idéző koreográfiára ropják a bált.

 

A kerettörténet szerint a street workoutos társaság kreatív bátorságpróbákkal szórakoztatja magát, volt, aki bemagolta szóról szóra A kőszívű ember fiait, más falmászást gyakorolt a Parlamentben, ehhez képest a Petőfit alakító Hunyadi Máté vállalása valójában elég súlytalannak látszik, hiszen az előadásban segítségére vannak a többiek is. A kezdeti vonakodása egyrészt érthető, a nehéz sorsú költővel azonosulni kétségkívül megterhelő feladat, ugyanakkor átlátszó módon azt a célt szolgálja, hogy el lehessen magyarázni, hogy is van ez a kihívás. A keret révén az előadás szereplői időnként egymással beszélgetve osztanak meg további háttérinfókat, a színészeket viszont próbára teszi a jelen. Összességében mindannyian sokkal hitelesebbek a reformkori személyek bőrébe bújva, mint amennyire meggyőzően játszanak nagyjából középiskolás korú amatőr színjátszókat.

 

Valószínűleg az egész előadás legfőbb ereje az, hogy a szerepek hús-vér valóját próbálja megragadni, és ebben a színészgárda nagyon is ki tud teljesedni. Egyetlen szereplő sem fekete-fehér, még Petőfi ellenlábasai sem elsősorban antagonisták, hanem emberek. Maga a költő Hunyadi Máté tolmácsolásában erős érzelmeket kiváltó megmondóember, aki úthengerként áll bele minden szembejövő konfliktusba. A leplezetlenül ambiciózus Szendrey Júlia sokkal inkább Staub Viktória kifinomult játékának köszönhetően válik rokonszenvessé, mint a darabból következően. (Valami viszket bennem attól, ahogy kidomborítják: a költőfeleség még csak nem is főz.) Az előadás nagyobb részt kettejük kapcsolatára fókuszál, így nem hallgatja el a veszekedéseiket sem. Azt, hogy Petőfinek sikerül elmarnia magától az összes barátját és előszeretettel keveredik összetűzésbe ismeretlenekkel, a robbanékony Hunyadi Mátéról anélkül is el lehet hinni, hogy látnánk.

 

A többiekről sem kapunk hízelgő képet. A Budai Márton által játszott Arany vidéki sztereotípia, Habóczki Máté Jókaijának suta epekedése Laborfalvi Róza után pedig egyenesen szánni való. Maga Laborfalvi számító, nárcisztikus díva, de Vadász Kriszta azért sűrít bele néhány mélyebb rezdülést. Bankó Bence szintén inkább a puszta színpadi jelenlétével építi fel Egressy Gábort. Kazári Andrásnak kevésbé hálás karakterszerepek jutnak, korrekt epés kritikusként, és a felbőszült szabadszállási parasztot is hajlandó brutálisan túltolni, de a legátütőbb paródiája a Pilvax kizárólag osztrákul rikácsoló főpincére. Ezek a jól sikerült játékok a szöveg elvarratlan szálaival rákényszerítik a nézőt, hogy felüsse a Google-t például Prielle Kornéliánál.

 

Mivel a történet is elsősorban a házaspárra fókuszál, így a zenei betétek nagy része is Petőfi szerelmi költészetéből építkező, lírai duett. A Nemzeti Dal tömegjelenetben való feldolgozása persze elkerülhetetlen, de a dalokban főként kevéssé ismert versek kerülnek megzenésítésre. Kevésbé érződik karakterhűnek a revüszerű Arany-Petőfi duett a saját várható költői örökségükről. Énekben kiemelkedőt nyújt az élettörténet sorsszerű, kicsit ezospiri vonalát hozó cigánylányt megformáló Horváth Csenge. A street workout gyakorlatok rendre a párbeszédeket, sőt a dalokat kísérő látványelemek. Így különösen tiszteletet parancsoló a színészek fizikai teljesítménye, de a gyakorlatoknak az is apropót teremt, hogy nem is olyan közvetetten az erőt, a bátorságot és az átlagossal való szembehelyezkedést állítják színpadra. Komplex annak a katarzisa, ahogy Hunyadi Máté végül bemutatja a színlapon látott zászlót. 

 

Gáspár András rendezése egy vagány, lendületes ifjúsági produkció, nagy volumenű és részletgazdag. Az alkotók teljesítették a maguk bátorságpróbáját: életre kelt egy érettségi tétel.

 

Az előadás adatlapja a port.hu oldalon itt található.