 Kutyaportéka |
A nyitóelőadás, a Barcsai Bálint rendezte Kutyaportéka – kisvárosi kórkép című előadás ősbemutató, amely a Trafó, a MASZK és a Füge produkciója, és Gábor Sára író, dramaturg koncepciója alapján készült. A projekt a résztvevők számára terepmunkával kezdődött, amelyet Gábor Sára és Bazsalya Balázs társadalomkutató vezetett. A csapat egy kelet-magyarországi kisváros lakóinak életébe leshetett bele azzal a szándékkal, hogy élményanyagot gyűjtsön a majdani előadáshoz. Ezek a tapasztalatok fájdalmasan és szépen jelennek meg a szöveg textúrájában, a látványban (Fekete Anna és Illés Haibo munkája) és a színészi játékban is.
Egy kistelepülés viszonyairól, egy család életének tragédiájáról tudósít a játék, ami a valóság másfél órás színházi lenyomata. Büdöskúton vagyunk, a hely már a nevében hordozza azt a borzongató vidéki magyar legendáriumot, amiről rengeteg gyereknek mesélnek egykorvolt kutakra hivatkozva, a rasszizmus magját gondosan és idejében elültetve. Költői, hogy éppen ebben a többségi tudatalattiban megképződött dögkútban nyílik meg ennek a magyarságba hiába igyekvő családnak a varázslatos másik világ, ahol zsidó aranyak is vannak, nem mellékesen a Coop mesébe illő valósága alatt.
Hartai Petra sokat kibíró érzékeny anyája, Szabó Zola terhek alatt meg-megbotló apája, Békési-Szombati Anett kislánya érzelmileg biztonságosabb családot alkot abban a képtelen világban, amit több egyház és egyéb helyi szervezet elöljárójaként Bánfalvi Eszter villant fel, néhány gesztusból markáns figurát teremtve. A közeg háttéralakjait, alaphangulatát Horváth Dániel Dudu és Martinkovics Máté teremti meg, ugyancsak jellegzetes alakokkal, néhány ügyes mozzanatban.
 Ivo Dimcsev |
Ivo Dimcsev esti koncertjét lehetett színháznak is nézni, hiszen lényegesen reflektívebben viszonyult a helyzethez, önmagához és hozzánk is, mint ahogy zenészek szoktak. Kicsi, sűrű színház, a világ legnépszerűbb műfajának eszközeivel játszadozva. Engem eleinte sokkal inkább a kétségeit is feltáró színpadi magabiztossága, élénksége kötött le, semmint a dalai, hiszen minden pillanat nyitott volt, bármikor bármi megtörténhetett volna – ezt az érzetet fenntartani kivételes színészi képesség.
A Not an Angel című számánál vettem észre, hogy elkapott a zene, az énekhang, már nemcsak láttam, hogy élvezettel énekel, hanem hallottam is, és megtörtént velem is, mint a többiekkel mind, akik ott voltunk: felpörögtünk.
Keserű Imre tanítványai, alkotótársai svájci színházcsinálókkal koprodukcióban hoztak létre az általuk korábban, a bOdyssey projektben kidolgozott színházi nyelven egy újabb előadást, Escape címmel. Háborús övezetből menekülünk, csukott szemű kisebb testvérekként – a társulat tagjainak segítő, támogató irányításával. Érintésekre, hangokra, a szituációban elkapott információkra hagyatkozhatunk, miközben háborgó tengerszoroson kelünk át lélekvesztőkön, mászunk keresztül határt jelző kerítésen. Embercsempészekkel, határvadászokkal, civil segítőkkel találkozunk, halljuk és érezzük, ami történik velünk, de fogalmunk sincs, a következő pillanatban mi vár ránk – a létbizonytalanság játszásiból átélhető.
 Escape |
Hiába tudom, hogy játszom, traumatizál. Van olyan szituáció, amelyben azonban szeretnék akár meggondolatlan cselekvő is lenni – amikor hallom, hogy bántalmazzák egyik falubelimet –, úgy érzem, becsaptak, hogy minden cselekvési lehetőségemtől megfosztottak a bekötött szemem által. Játékba hívtak, de valójában nem játszhatok, csak velem játszhatnak. Meglehet, ez nem az előadás „hibája”, hanem valóban rengeteg ember kényszerűen valid világképe.
Mészáros Piroska Boronkay Somával együtt írta meg, és Spáh Dávid rendezésében a Mannával állította színre az élményeit, amit szabadúszóként élhetett át a kiszámíthatatlan filmes és színházi munkák mellett call centerekben, ahol jövedelemszerzés céljából dolgozott. A fiatal színésznő nagy kedvvel, hatalmas energiával meséli az életét, önsajnálat nélkül, humorral és ellenállhatatlan öniróniával. A Call girl sajátos képet mutat a szakmáról: a jó néhány éve pályán levő Mészáros Piroskából ebben a kis munkában hirtelen sokkal több látszik, mint bármikor korábban.
A Megfigyelők a szegedi közönséget is méltán ámulatba ejtette. Kelemen Kristóf dokumentumok ihlette előadása ugyan a közelmúlt történelméről beszél, a kifinomult állambiztonságról, a rendszerről, és a rendszer legkisebb egységéről, az emberről. De mint egy cipzár másik fele, úgy illünk bele ebbe az akkor volt, fojtogató érzeteivel bezáró világba. Minden szereplőt megértünk, mindegyikükkel együtt is tudunk érezni – az előadás szépen szembesít azzal, hogy milyen nehezen lehetne – ha ugyan – kibontani a személyes felelősségeket. A korabeli és a köztes időszak finoman áthangszerelt dalai pedig hátborzongatóan ölelnek körbe, mint kíméletes gyilkosok.
 A tünetegyüttes |
A Tünet Együttes A tünetegyüttes – reality a pincében című előadást a Régi zsinagógában játszotta. A társulat a függetlenek és az ország élő kultúrához való viszonyának történetét dolgozta fel, és adja elő – a képlet egyszerű: aki nem lojális feltétlenül a regnáló hatalomhoz, azokat adminisztratív és gazdasági eszközökkel belenyomják a talajba. Szabó Réka, Gőz István és Szász Dániel keresetlen nyíltsággal mesélnek a társulatról, régebbi előadásokat felidézve és a jövő iránti tanácstalanságukat sem palástolva, miközben Papp Éva, a társulat gazdasági vezetője is lenyom egy számot (de még hogy!). Mindezt Valcz Péter konferálja és kommentálja dokumentatív módon. Az előadás része egy filmanyag is, Kőrösi Máté munkája, amely észrevétlenül szervül a nagyon is valóságos játékba. A Tünet sokféleképpen volt már kíváncsi közönségére és reflexióikra, ez az előadás azonban afféle elvonulás, ahova meghívtak minket is, hogy nézzünk rá a történetükre, és gondolkodjunk róluk együtt.
Mrožek Rendőrségét Herczeg T. Tamás rendezében adta elő Kancsár József, Kosztolányi József, Balog József és Farkas Andrea – felszabadultan elmélyült játékkal. Az 1958-ban megjelent szöveg O. Horváth Sári dramaturgiai munkája nyomán lényeges tartalmi változás nélkül került színre. Az előadás azáltal progresszív és sokkoló, hogy egészen hagyományosan, helyenként szándékoltan már-már avíttan játsszák, véletlenül sem aktualizálják. Sőt, éppen azzal ütnek minket, hogy olyan mondatokon nevetgélünk, amelyeken korábban nem hittük, hogy még egyszer fogunk. Jó lesz végiggondolni, hogy 1958 után mi minden jött még itt, Kelet-Európában.
 A per. Fotók: thealterphoto2019. A képek forrása: MASZK Egyesület |
Az FAQ Színház Kafka A per adaptációjával bejátszotta a Kisszínházat. Az előadás jó ritmusú, lendületes, gazdagon ötletes, változatos, titkai és meglepetései vannak, a színészek pontosak és szenvedélyesek, Tárnoki Márk rendező érezhetően jól dolgozik a csapattal. Jó ízlésű előadást látunk Josef K-ról, amitől azonban nincs semmi kafkai rosszérzésem, kívülállóként figyelem, mi történik, de nem érint, rám nem vonatkozik. Pedig emlékeztet a tizenöt évvel ezelőtti Ledarálnakeltűntem című előadásra, ami rám is vonatkozott. Nem tudom megmondani a pontos okát, hogy miért, mitől tart minden szét – talán gyengíti a játék erejét, hogy Josef K figurája körbejár a játszók között, de ebben sem vagyok biztos.
Widder Kristóf rendező vitte színre az Örkényben Sylvia Plath regényét, Az üvegbúrát. Mikó Csaba színpadi változatán Gábor Sára dramaturg dolgozott. Kálmán Eszter izgalmas látványvilága sejteni engedi a repetitivitásba belegyorsuló örvényszerűséget, amiként a főszereplő megképzi magában a külvilághoz való viszonyát – és ezáltal értelemszerűen a külvilágot is. Zsigmond Emőke alaposan kidolgozott, erőteljesen érzékletes játékát erősítette Kókai Tünde pontos, mértékletes és Dóra Béla kissé pasztell munkája.
A fesztivál első harmadában többségében olyan underground előadásokat láttunk Budapestről, amelyeknek itt közönsége van – azok, akik évek óta megrögzötten gyülekeznek a turisztikai célpontoktól félreeső játékhelyek előtt, és élénk figyelemmel kísérik, mi történik a vízvonal alatt.