Háy János: Kezdetben nem gondoltam, hogy könyv lesz belőle, csak egyszerűen érdekelt egy-egy régi kolléga életműve, belenézni abba, vajon milyen motivációk működtették őket, hogyan születtek meg a számomra érdekes vagy épp idegesítő művek. Az első két tanulmány a Petőfi Irodalmi Múzeum felkérésére született. Egy Kassákról és egy Jókairól szóló szöveg volt. Majd megírtam Szabó Lőrincet és Madáchot. Számomra nem ők voltak a legfontosabbak. Mégis ekkor gondoltam arra, hogy ebből lehetne egy könyvnyi méretű munka is. Nem voltak határozott elképzeléseim, folyamatosan alakult ki, hogy kiről írok, ki az, akin keresztül sok mindent meg tudok mutatni, amit írásról, irodalomról gondolok. Egy idő után lett technológiája, módszertana is annak, hogyan nyúlok az egyes szerzőkhöz. Szerettem csinálni, bár volt, amikor sutba dobtam volna, mert nem éreztem magamban erőt, hogy mondjuk egy móriczi méretű életművet feldolgozzak. Az összeállítás alapja amúgy szubjektív, de szerettem volna, hogy mégis lehetőség legyen a magyar irodalom korszakaira rápillantani. Azt léptettem be a korpuszba, akinek az életművén keresztül tudok a világról, a művészetről, s általában a magyar irodalomról beszélni. A könyv nem tudományos munka, nem célja, hogy mint egy tankönyv, átfogó képet adjon a magyar irodalomról. De azt fontosnak tartottam, hogy ha például Berzsenyiről írok, a körülötte levő világ is megjelenjen. Hogy Bródy Sándor kapcsán a kor többi fontos novellistája is szóba kerüljön.

 

 

HJ: Azokról írtam, akikről tudtam, és addig írtam, amíg volt gondolatom írásról, irodalomról. A bennem lévő erő és kedv rajzolta ki, hogy hol a vége. Az, hogy valaki nincs benne, nem azt jelenti, hogy B-kategóriás író. Egy-egy interjúban szívesen hozok szóba olyanokat, akiket nagyon szeretek, de kimaradtak a kötetből, például az avantgárd egyik autentikus alkotója, Tamkó Sirató Károly.

 

 

Háy János

HJ: Akár művek vagy műfajok alapján is fel lehet építeni egy irodalomtörténetet. Ráadásul ez nem is áll tőlem távol. Számtalan megközelítési mód lehetséges. Ez esetben azt akartam, hogy ezek az alkotók a maguk hús-vér valóságában jelenjenek meg, s amennyire lehet, lefejtsem róluk azt a kanonikus merevséget, amely fogva tartja a személyiségüket és a műveiket. Emiatt aztán a kronológia magától értetődőnek tűnt, s csak néhányszor tértem el tőle tartalmi okokból, például Arany vagy Reviczky esetében. Amúgy nem akartam uniformizálni ezeket a szövegeket, hogy minden szerző bemutatása ugyanarra a szisztémára működjön, rőfre mérve. Azt akartam, hogy az egész könyv ebből a szempontból is mozgalmas legyen, s hogy minden esetben az én aktuális viszonyulásom mutatkozzon meg. Nem akartam Gárdonyit, Szabó Magdát vagy Csokonait kihagyni, de hosszú elemzést nem tudtam volna írni róluk. Mert hiába állnak érzelmileg nagyon közel hozzám, nem vetnek fel számomra annyi esztétikai és írói problémát, amiből hosszabb írás születhetett volna.

 

 

HJ: Szeretném olyan intim közelségbe hozni ezeket az alkotókat, műveket, mintha most szólítanának meg, most akarnának közölni valamit a világról. Hogy olyan legyen velük a viszonyunk, mintha a rokonainkról, az osztálytársainkról, a haverjainkról lenne szó, hogy ilyen módon a lehető legaktívabban beleszólhassanak szellemi horizontunk alakulásába. Számomra az a legnagyobb probléma az irodalmi tradícióval, hogy amint a tankönyvbe belapátolódik, úgy viszonyulunk hozzá, mint bármely más tananyaghoz. Holott az irodalom és minden művészet számomra épp arról szól, hogy aktívan alakítsa a belső működésünket, érzelmi viszonyainkat. A könyvben minden írói gesztusom arra akar kapacitálni, hogy merjünk bátran hozzányúlni a szerzőkhöz. Ha valamelyik nem szólít meg, nem kell kétségbeesni. Nem ördögtől való, ha az irodalmi műveket az épp aktuális állapotomból ítélem meg, s ha bevallom, hogy van olyan, aki most idegen tőlem. De ez bármikor megváltozhat, a kocka forog és nincs elvetve. Ha ez a fajta organikusság nincs meg a tradícióban, ha mi nem ezt képviseljük, akkor az irodalom halott anyag lesz, amit érettségi után elfelejtünk.

 

 

HJ: Nem akartam hivatkozásokkal terhelni a könyvet, mert ez egy irodalmi mű, bár természetesen a beidézett művek pontosan jelölve vannak. Amikor kész lett, akkor jöttem zavarba, mert amíg írtam, eszembe se jutott, hogy kell neki műfaj. Nem tankönyv, nem irodalomtörténet. Ha egyszerűen mondanám, akkor az én prózám, az én gondolkodásom a művészetről, a világról, az emberről. Ugyanúgy, mint bármely általam írt szövegben, itt is ez jelenik meg. Abban különbözik, mondjuk egy novelláskötettől, hogy itt olyan emberekről írok, akik a valóságban is léteztek. Olyan kérdésekre keresem a válaszokat, amelyek negyven éve foglalkoztatnak. Én a Kik vagytok ti?-t egy aktívan gondolkodtató könyvnek tartom, ami vitára, gondolkodásra kapacitálja az olvasót.

 

 

HJ: Művészként egyetlen releváns morális probléma van, hogy hazudsz-e abban, amit írsz. Ha úgy élsz, mint ahogy Ady élt, vagy úgy gondolkodsz, ahogy Szabó Lőrinc, azt privátim vacak dolognak tartom vagy megvetendőnek, de ennek nincs köze az alkotáshoz. Az egyéni moralitás se jobbá, se rosszabbá nem teszi azt, amit művészként csinálsz. Egyetlen morális gesztus van, ami tönkreteszi a művet, a hazugság, a korrupt írás, s ha az olvasók vagy az állam ideológiai elvárásainak akarsz megfelelni. Minden összekacsintás kétségbe vonja a művészet alapvetését, ami nem más, mint a világról való igaz állítás.

 

Egy másik ideológiai problémát is felvet a könyv: az irodalom viszonyát a nemzeti gondolathoz. A modern magyar nemzet, nemzeti identitásunk megteremtésében fontos volt, hogy ez az eszme erőteljesen hangot kapjon az irodalomban is. Most, úgy hiszem, külön lehet választani a nemzeti önérzetet szolgáló kulturális produktumokat attól, amelyek a lét alapvető problémáihoz szólnak hozzá. A magyar irodalom a mai napig vállán hordozza a közéletiséget, holott a közéletiség az emberi létezés egyik legfelületesebb szintje. Nagy felelőssége az íróknak, különösen a maihoz hasonló korban, amikor mindent ez a felületes szemlélet, a közéletiség hat át, hogy azokat a mélyebb érzelmi és sorsszerű dolgokat is megfogalmazzák, amelyek valóban mélyen érintik az életünket.

 

 

HJ: Mindenkit szeretek, akit beválogattam a könyvbe, közel állnak hozzám. De számomra Petőfi és persze József Attila az abszolút csúcs. Lenyűgöz mindkettőjük teljesítménye, számosak a lenyűgöző darabok. Petőfi az első igazi nagy állítás. Nem Vörösmarty, Petőfi az, aki a mindennapi élet terepére tudja vinni az irodalmat, s a mindennapi életet az irodalom terepére. Aki olyan könnyed nyelvkezeléssel áll elő, ami a mai napig otthonos mindannyiunknak. Valójában nála kezdődik a modern magyar nyelv. De nem szeretném, ha ebben az istenített állapotban látnánk, hisz ő is olyan figura volt, aki emberileg nem feltétlenül volt szerethető. S ráadásul nekünk nem héroszokra van szükségünk, hanem olyanokra, akiknek a megszólalásával dialógusba tudunk lépni. Ki merne Istennek visszaszólni?

 

 

HJ: Amíg név van a művek címe fölött, addig a szerző nem tekinthető halottnak. Önkéntelenül érdekel minket az író személye, s miért lenne baj, ha valakit azoknak az élete érdekel, akik valami nagyot dobtak? De egy látványos életesemény sem legitimál rossz művet. Ahogyan azt sem tartanám helyesnek, ha műalkotások az életrajzból volnának értelmezve. Csak a mű fontos, hogy szól-e hozzánk, a személy csak ezek után érdekel. Ha egy mű nem érint meg, köpsz arra, hogy ki írta. De az is tény, és nem akarok triviális példákra utalni, mint Kertész Imre és Ottlik Géza, hogy az élet és a lelki alakulás összefüggésben van az életmű alakulásával. S ez engem mindig nagyon izgatott. Általában érdekel a lelki történés és a cselekedet viszonya.

 

 

HJ: Bárki kihagyható és beleírható. Az irodalomtankönyvekből vagy egy átfogó irodalomtörténeti munkából persze nem lehetne kihagyni őket. Kedvelem Karinthyt, de túl sokrétű volt, nem bírtam vele megbirkózni. Radnótihoz minek nyúljak Ferencz Győző monográfiája után? És fontosnak tartottam, hogy bekerüljön Erdély Miklós, mert akartam, hogy az avantgárd, amennyire lehet, exponálódjon a kötetben. Az avantgárd örökös kispadra ültetése amúgy magyar irodalmi gondolkodásunk egyik nagy hiányossága. Erdély személyén keresztül akartam megmutatni, hogy az 1970-es, 1980-as években létezett még az a magyar avantgárd, ami aktívan benne volt a magyar kulturális életben, nagyon sok szellemi erő, újdonság jelent meg ott, ami hatott a későbbi kortárs irodalomra, Petrire, Esterházyra, Tandorira. Az autentikus dolgok úgy jönnek létre, hogy opponálod a centrumban bemerevedett művészi beszédmódokat. A magyar kultúra, akárcsak a magyar társadalom, nagyon szervilis, rendkívüli módon fél konfrontálódni azokkal a hatalmi bázisokkal, melyek a pénzt, az elismeréseket osztják.

 

 

HJ: Németh László, akit nagyon fontosnak tartok, nagyon érdekelt. Mint gondolkodó is túl nagy súly volt, akartam, de nem sikerült megemelnem, valóban hiány. Szabó Dezsőt nagyon bírom, különösen a vitriolos jellemzéseit a kortársakról, meg az Életeim című regényét, de mint művészet, nem érdekel, nem érint meg. Esterházy Péter túl közel van hozzám ahhoz, hogy bele tudjak menni. A deviancia problematikáját Hajnóczy Péternél meg tudtam csípni, ezért aztán Csáth kimaradt. Számomra Hajnóczy izgalmasabb Csáthnál. 

 

 

H.J: Mindenki azt gondol egy könyvről, amit akar. A mű üldözése, amennyiben nem a Mein Kampf 2-ről van szó, persze nem elfogadható. Nyilván jobb lenne egy egyöntetű tapsvihar, mert nem csak Ady Endre szeretné, ha szeretnék. De semmi és senki nem tud arra késztetni, hogy olyat írjak, ami nincs ritmusban a belső gondolkodásommal és az írói szándékaimmal.