Az Olympia szinte ellentétpárja a pesti polgárok, cselédek közt játszódó drámáknak: a hercegek és grófok ausztriai báljában a magyar huszárkapitány messze a színmű legalacsonyabb rangú szereplője. A konfliktus forrása is éppen ez, a már oly sokszor megénekelt toposz, a hercegnő és a rangban jócskán alatta álló huszár illetlen szerelme. Mispál Attila rendezésében legalábbis szinte végig így tűnik.

Jelenet az előadásból

Korán kiderül, az Olympia miféle feldolgozására számíthat a publikum: Kiss Beatrix egy átlagos kastély patinás, kor- és helyhű társalgóját építette fel a színpadon, s csak bátortalan kísérletet tett arra, hogy elrugaszkodjon a sültrealizmustól (oda nem illő padlólapokkal és a semmibe törekvő, félbevágott oszlopokkal). Libor Katalin – egyébként gyönyörű – jelmezei ennyire sem különcködnek: ruhái akármelyik bál díszei lehettek annak idején. Riasztó, és mint később kiderül, nem is csalóka képek ezek: karakteres rendezői jelenlétről, az Olympia egészét átfogó vagy Molnár témáit – mármint nem elsősorban a rangon aluli szerelmet, hanem az osztályok közti gőg problémáját, a külső tényezők hatását a legbelsőbb folyamatokra és így tovább – újra- vagy átértelmező ötletekről nem lesz itt szó. Mindezek a kérdések el is vesznének talán a habos-babos szalonvígjátékban, ha a dráma szövege nem volna mégis erősebb a bátortalan rendezői kéznél.

Újhelyi Kinga és Ráckevei Anna

Az arányok közel sincsenek a helyükön a debreceniek előadásában – kezdve azzal, hogy amilyen feszes dramaturgiájúnak tűnik az Olympia olvasva, annyira érezzük a nézőtéren ülve túlnyújtottnak. A színészek – a magyar huszárt játszó Horváth Lajos Ottót kivéve – túl sok időt töltenek, nem is karakterépítéssel vagy szereplőik minden apró jellemvonásának bemutatásával, hanem a viszonylag konstans, pár perc alatt kiismerhető figuráikban való pancsolással. Ilyen már az első néhány dialógus is: a minden eseménynek helyt adó kis szobába becsörtet Lina (Oláh Zsuzsa), a magasabb rangú rokonaira féltékeny nő, aki minden alkalmat kihasznál, hogy áskálódhasson; utána Albert, a „talpig-gentleman”, aki jó neveltetése ellenére sem tudja elnyomni a benne élő hiúságot – Csikos Sándor ellenben nem is próbálkozik ezzel, inkább kidomborítja, épp a jellemvonás izgalmát véve el ezzel. Mindkettejük jelleme épp olyan marad mindvégig, ahogy azt nagyjából öt perc után mindenki megismerhette – pedig olyan jól illene az Olympia összes szereplőjéhez a lassú, mértékletes építkezés!

Oláh Zsuzsa és Miske László

De igazságtalan kettejük pellengérre állítása, hiszen így játszik Ráckevei Anna (Eugénia) is Olympia fiatalos, vele őszinte közösséget vállalni tudó, sznob anyja szerepében; s ilyen Bakota Árpád is, aki becsapott csendőr-alezredesként – Eugénia megfogalmazása szerint – folyton „bambán néz”: nem fedezi és fedezteti fel velünk a végtelenül lojális, naiv, ám sikamlós szituációba csöppenő szerv és családapa szerepének lehetőségeit. Miske László, a szabadságon lévő herceg-tábornok szerepében azzal próbál mulattatni, ahogy megmutatja: neki az a kikapcsolódás, ha egyszer végre nem ő irányít, hanem neki parancsolnak.

A legfőbb probléma mégis az, hogy a főszereplőnők maguk sem hiszik, amit pedig velünk elhitetni próbálnak. Amikor felszínre kerül néhány valóban igen kínos, sőt a dráma lélektana szempontjából is igen jelentős információ, Ráckevei Anna és Újhelyi Kinga (Olympia) jó tíz percig a vásári komédiákat alulmúlva nevettetnek azzal, hogy természetellenes mosolyt próbálnak csalni ledermedt arcukra. Ki hinné el, hogy épp a színmű lélektani csúcspontja előtt állnak?

Újhelyi Kinga és Horváth Lajos Ottó (Forrás: Csokonai Színház)

Újhelyi pedig nem hiszi el mindazt, amit Olympiaként a huszár a fejéhez vág származásról, alsóbbrendűségről, „parasztságról” – pedig Molnár megkövetelné, hogy valamennyire higgyen benne, hiszen emiatt lehet erősen hatásos a végkifejlet, emiatt érthetjük meg a huszár bosszúját és ebben rejlik a cselekmény mozgatórugója; ez az, ami megkülönbözteti a színművet a legegyszerűbb romantikus komédiáktól.

Újhelyi-Olympia nem is egyenrangú fél emiatt a huszárkapitánnyal. Tökéletesen alkalmazkodik folyton mást és mást állító – és mindent eljátszó, elhitető – huszárjához; épp annyira játszik jegesen, hogy még igazibb legyen a belőle feltörő melegség és az újbóli megfagyás, s ahány különféle, ellentétes és így egymással harcoló érzelmet csak bele kell sűrítenie utolsó szavaiba, azt mind érzékeltetni is tudja.

Két előadás keveredett össze a debreceni Olympiában, ám egyensúlyról nem beszélhetünk. Az első két órában könnyed, minden szempontból középszerű, néhol túlzottan is kacagtatni vágyó vígjátékot látunk némi súlytalan utalgatással egy esetleges és mindenképp könnyeden kezelendő, kellemetlen végkifejletre – míg az utolsó öt-tíz perc hirtelen maga lesz a tragédia. A kettőt még akkor is nehéz volna együtt megemészteni, ha legalább külön hitelesek volnának.