Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

KIÉ EURÓPA JÖVŐJE?

+- 30. Esszék a közelmúltról és a közeljövőről
2019. júl. 24.
Az elmúlt három évtized emlékezete, ahogyan írók és társadalomkutatók látják. Önrendelkezés, szolidaritás, kiúttalanság, nemzedékváltás, populizmus és dzsentriallűrök. Kínálnak-e megoldást a látleletek vagy egyelőre be kell érnünk a helyzetelemzéssel? HUSZÁR ÁGNES ISMERTETŐJE.
Olvasóként némi gyanakvással veszek kezembe olyan köteteket, amelyekben valamely évforduló kapcsán szólaltatnak meg szakmájukban kiváló és a közéletben tevékeny embereket. A kis terjedelem és a rövid határidő még a ragyogó tollú szerzőket is megbénítja, a követelmény, hogy sokféle olvasóhoz kell szólniuk, még inkább. A végeredmény: kötetbe szerkesztett korrekt,  tisztes unalomba fulladó szövegek gyűjteménye.
 
A Földes György szerkesztette kötet viszont minden olvasói előítéletemet eloszlatta: érdekes, izgalmas olvasmánynak bizonyult. A terjedelmi korlátok nem bénították meg a szerzőket, inkább közérthető kifejezésmódra és tömör szerkesztésre ösztönözték őket. 
A szerzők között vannak szépírók: Nádas Péter,  Spiró György, Térey János. Az ő írásaik arról szólnak, hogyan élték meg az elmúlt három évtizedet. Saját élményeik, szubjektív tapasztalataik elevenednek meg írásaikban. A kötet legtöbb szerzője azonban társadalomkutató, ők nemcsak megélték, hanem tudományos módszerekkel vizsgálták, vizsgálják is a történteket, feltárják az okokat és a belátható következményeket. 
 

Markó Béla, bár költő is, ezúttal erdélyi politikusként szólalt meg, és roppant aktuális tartalmú írást adott a kötetbe. Erdélyiként a magyarországiaknál is érzékenyebben reagált Orbán tusnádfürdői beszédének a hatvannyolcas nemzedéket búcsúztató és a saját nemzedékének, a kilencveneseknek a trónfoglalását bejelentő passzusára. "A kilencvenesek…, az antikommunista, a keresztény elkötelezettségű nemzedék… 30 éve azt gondoltuk, Európa a jövőnk, ma azt gondoljuk, mi vagyunk Európa jövője, hajrá!" Markó egy soknemzetiségű környezetben élve világosan látja a beharangozott autoriter vezetés, a folyamatos populista kampányok várható következményeit. Ő Orbánnal ellentétben úgy gondolja,  a liberális világkép összeegyeztethető a hagyományos nemzetfelfogással – egy félelem nélküli világ érdekében.

 
A kötetben a kegszélesebb látószögű Földes György írása, amely a globalizációval mint erkölcsi dilemmával foglalkozik. Korunk alapvető problémájának azt látja, hogy ma az emberek jó része nem ura sorsának, különféle okokból úgy érzi, csak sodródik a körülmények hatására. Ők azok, akik "elhárítják maguktól a jövővel való felelősséget, amelyben pedig a helyzetüknek megfelelő arányban osztoznak. És ez a felelősségük minden eddig élt nemzedékénél nagyobb."
 
A kilátástalanság érzése együtt jár az elmagányosodással és a reménytelenséggel. A politikai pártok nem csak nálunk, világszerte veszítenek népszerűségükből. Ennek legfőbb oka a konstruktív programok hiánya. A  kiábrándulás legnagyobb vesztesei a baloldali pártok. Az egymásért való felelősségvállalás, a szolidaritás nem vonzó hívószó a reménytelen helyzetbe belerokkant magányos tömegek számára. Úgy tűnik, a gyűlöletkeltés többet hoz a politikai konyhára. Azok a populista erők azonban, akik nacionalista, idegengyűlöletet szító propagandával érnek el népszerűséget, katasztrófába sodorják környezetüket, végső soron pedig az egész világot. Földes a kiutat abban látná, ha az elitek hajlandónak mutatkoznának a felelősség és a hatalom megosztására, az emberek pedig az egyéni szinten is megjelenő felelősségvállalásra. Ez lenne a demokráciadeficit megszüntetésének és a politika társadalmasításának útja. Egyelőre az elitek kevés hajlandóságot mutatnak a megszerzett hatalom önkéntes megosztására, s a társadalom többi tagja is inkább él egy mindent felülről váró "tanult tehetetlenségben", egy kényelmesnek tűnő infantilizált létformában.
 
Gyurgyák János írásának központjában az Európai Unió és a jelenlegi Magyarország áll. Az Unió "egy meglehetősen homályos és bizonytalan elvre, az egyre szorosabb egység (ever closer union) tézisére épült, amelynek sem a végcélja, sem az időtartama, sem pedig a követendő módszerei mind a mai napig nem világosak és kidolgozottak." Ebben a világhatalmi bizonytalanságban keresi  a helyét Magyarország, ahol "Orbán politikai homokozóvá alakította át a magyar demokrácia legfontosabb intézményeit az alkotmánybíróságtól a parlamentig, ahol ma már gyerekes, tét nélküli játék folyik." 
 
A demokrácia hívei abban reménykednek, hogy az Unió megment bennünket az egyre autokratikusabb fideszes világtól. Az Orbán által a "brüsszeli bürokraták" elleni gyűlöletre ösztönzött magyarok pedig az öklüket rázzák és szabadságharcot hirdetnek. Gyurgyák a magyar miniszterelnök tragikus vétségének hét okát látja. Ezek közé tartozik, hogy túlértékeli az ország súlyát az egyesült Európában, az, hogy az autokratikus rezsim kiépítésével maga gyengíti meg az országot, és engedi, sőt ösztönzi, hogy a családjához kötődő oligarchák esztelen luxufogyasztásban tékozolják el a korrupt módon szerzett közpénzt. 
 
De mit lehet ez ellen tenni? Gyurgyák számos történeti analógiával világítja meg, hogy  mentalitásbeli gondok is állnak a mai helyzet kialakulásának a hátterében. A dzsentriallűröket elsajátító, a kastélypartikra helikopteren érkező, nagyvadra lövöldöző új urak rendjének méltó párja a baksisért boldogan loholó, a gazda dicsőségét hangosan zengő szolgahad. A megfelelési kényszerre, az erős kezű úrhoz való szinte jobbágyi kötődésre számos példát hozhatunk fel a 20. század magyar történelméből. Az igazi kérdés az, hogyan jutottunk el röpke harminc év alatt a demokrácia ígéretétől az önkéntes alávetettségig. És persze, hogy van-e visszaút a demokráciához.
 
Romsics Ignác írásában szigorúan ragaszkodik az elmúlt harminc év szikár leírásához, adatokkal bizonyítja a társadalom változásait. Nyilván ezek alapján fogja megírni a jövő történésze a Horthy korszaknál máris hosszabb, de a benne élők számára éppen érintettségük miatt nehezen áttekinthető időszakot. Romsics felidézi a korszakban feltűnt, megizmosodott, majd széthulló és szavazataikat vesztő pártok történetét.
 
A pártok születése és eltűnése mégiscsak biztosítékot nyújt arra, hogy a döntés lehetősége az ország polgárainak a kezében van: megválaszthatják, és ha nem válnak be, megbuktathatják őket. Orbán Viktornak az a 2018-as bejelentése, miszerint "új korszak kiépítése kezdődik", melynek lényegét nem "szabályok és politikai döntések adják", hanem "kulturális áramlatok, kollektív meggyőződések és társadalmi szokások", mintha az addig kialakult, többé-kevésbé demokratikus berendezkedés végét jelezné. Ha nem a pártokra leadott szavazatok száma, hanem valami anonimizált "áramlatok, kollektív meggyőződések" irányítják a politikát, nos, a jövő akkor csakugyan beláthatatlan. Márpedig, mondja Romsics, "ennek jegyében indult meg a 2018-2019-es kultúrharc, ment végbe a sajtóviszonyok központosítása, a CEU működésének ellehetetlenítése, és a Magyar Tudományos Akadémia önállóságának folyamatban levő korlátozása".  Ezutóbbi  időközben be is végeztett.
 
Bod Péter Ákos közgazdász a saját szakmája szempontjából láttatja a dolgokat, s így jut arra a többek írásában is megjelenő következtetésre, hogy ma nincsen nemzeti konszenzus súlyos nemzetpolitikai ügyekben. Márpedig: "Nem teremthető korszerű gazdaság a szociális és az etikai szempontok mellőzésével; nem haladhat előre tartósan az a nemzet, amely leszakadók tömegét hagyja hátra – ezt a harmincéves üzenetet meg kellene fogadnia annak, aki a közpénzek megdézsmálását, a korrupciót, a közbeszerzéses összejátszásokat elfogadható, természetes jelenségnek vallja."
 
Ferge Zsuzsa a magyar társadalomtudomány nagyasszonya szemében – Kosztolányi szavával  – "éles fény a részvét". Ezúttal is pontos adatokkal igazolja, hogyan alakultak a piaci viszonyok 1990 után, s hogyan hat ez az emberek létére. 2010 után a szabad verseny gyakorlatilag megszűnt, a jóléti állam már a deklarációk szintjén sem létezik. Ahogy írja: "A munka állama a jóléti rendszer gyengítése mellett a büntető állam erősödését jelenti". A szegényeket, hajléktalanokat nem segítik, hanem büntetik, ez utóbbiak helyzetét tovább rontva  – elzárással. A büntető állam egyben bűnös állam is, a kormány köréhez köthető korrupció gyorsan növekszik. A szolidaritást a kormánypolitika szintjén megjelenő lózungok folyamatosan bomlasztják, a civil társadalmat veszélyek fenyegetik. A bizonytalan munkával és jövedelemmel rendelkező 1,5 millió és a munka világából tartósan kirekesztett 2 millió ember számára az élethez való jog kerül veszélybe. Nagy kérdés: "mikor lesz képes a társadalom e folyamatok megfordítására". 
 
L. Ritoók Nóra írása alulnézetből, a tevékeny megfigyelő és résztvevő szempontjából mutatja meg a tömeges elszegényedést. Az elszegényedés nemcsak a munkahelyét, jövedelmét vesztő generációt sújtja, hanem gyermekeiket, sőt unokáikat is. Az érzelgős álszentséggel "közneveléssé" keresztelt közoktatás nem képes a családi nevelés hiányait ellensúlyozni, úgy tűnik, egyre kevésbé tekinti feladatának a társadalmi mobilitás elősegítését. A mélyszegénységben élők, főleg a romák gyerekei a szegregáció csapdájában vergődnek.
 
L. Ritoók Nóra a leszakadó vidéki térségekben végezte-végzi az esélyegyenlőség megteremtésére irányuló pedagógusi munkáját. Nagy paradoxon, de igaz, hogy a közoktatási intézmények egyházi kézbe kerülése – minden ájtatos szólammal ellentétben  – csak fokozta a rossz helyzetű családok gyermekeinek kiszorítottságát. A cigánygyerekek nem kerülnek be a több állami támogatás következtében jó szintű infrastruktúrával rendelkező egyházi iskolákba, hanem az átlagos szint alatti ellátást nyújt gettóiskolákban töltik az iskolakötelezettség idejét.
 
Az Igazgyöngy Alapítvány és a körülötte kiépült hálózat az esélytelen, szegény gyerekek felzárkóztatásáért dolgozik. Újabban el kell viselniük a "Soros-ügynök", "álcivil" bélyegeket is. Nem vesznek részt pályázatokban, szegényen, függetlenül és tántoríthatatlanul  dolgoznak tovább az esélytelenekért.
 
A kötetben két egyházi személy, Beer Miklós katolikus püspök és Donáth László evangélikus lelkész írását is olvashatjuk. Nem véletlen, hogy éppen ők vállalkoztak a megszólalásra. Beer püspök a magyarországi katolikus papság körében némileg elszigetelődve képviseli a "megalázottak és megszomorítottak" ügyét, és távol tartja magát a kormányzati kereszténységtől. Donáth László egész felekezetével együtt vált kegyvesztetté, amikor Fabiny Tamás a Lutheránus Világkongresszuson felemelte a szavát a "politikai kereszténység" ellen. 
Beer Miklós világosan látja, hogy a jelenlegi kormánypolitika nem öncélúan támogatja a hívők számát tekintve legnagyobb egyházakat: "A kormány kiemelt támogatásban részesíti az egyházakat, feltételezve, hogy rendelkeznek olyan erkölcsi-lelki tartalékkal, hogy az ország súlyos társadalmi problémái megoldásában segíteni tudnak. Szinte minden templom tatarozva van, minden kérést igyekszik a kormány teljesíteni."
 
A "keresztény" politika legitimációt remél a közpénzből nagyvonalúan támogatott egyházaktól. Ennek a csábításnak számos pap nem tudott ellenállni, s beállt a politikai célok szolgálatába. Beer püspök így summázza az elmúlt időszakot: "Visszatekintve az elmúlt 30 évre, valóban úgy látom, hogy ölünkbe pottyant egy nagy lehetőség, de nem tudunk élni vele."
 
Donáth László írásában rámutat, azért lettek az evangélikusok kegyvesztettek, mert papjaik nem voltak hajlandóak részt venni olyan nevetséges ceremóniákban, mint amilyeneket Bogárdi Szabó István református főpásztor és Kiss-Rigó László katolikus püspök celebrált Felcsúton: "Amikor a két legnagyobb keresztény felekezet egy-egy vezetője farmerben vagy reverendában, labdával és Bibliával a kezében az autokratává lett miniszterelnök szülőfalujában megáldotta a futballpályát, az a lelkét és hivatását vesztett, ‘elállamiasult’ egyház közszolgálatát példázza." 
 
Donáth László nagyon magas erkölcsi mércével közelít a mai politikai helyzethez, s benne saját felekezetéhez. Mintha csalódott volna benne. Úgy látja, az elmúlt harminc év "a kicsinységében és sokszínűségében rejlő, a másság tiszteletében és türelmes elhordozásában valósuló szuverenitást gyalulta le, eltűnt a magyarországi evangélikusság ethosza." 
 
Ebben hadd ne értsek egyet a tiszteletre méltó lelkipásztorral és volt baloldali politikussal. Sokunk számára ma éppen ők, a hazai evangélikusok képviselik hitelesen a keresztény tanításokat. Ők azok, akik nem cserélték fel az Örökkévaló szolgálatát a világi hatalmasságokéval.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek