Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

MINDENKI HAZUDIK

Tóth Krisztina: Fehér farkas
2019. júl. 23.
Tóth Krisztina új kötetének írásait talán a titok fűzi egybe. Titkok, rejtélyek, erőszak, megaláztatás, elfeledni és eltemetni vágyott kínos esetei a múltnak, amelyekre hol fény derül, hol nem, de sem az írások szereplőit, sem az olvasót nem hagyják nyugodni. SCHILLER MARIANN RECENZIÓJA.
Ki ne gondolkodott volna még el azon, kikkel is lakik egy házban? Kit ne érdekelne a közértben sorban álló, a buszon mellette nyomakodó története? Ki ne hasonlítaná magát össze a játszótéri szülőkkel, a kiállításmegnyitón pogácsázóval? Ki állná meg, hogy az infúziót vele egyszerre kapóra ne tekintsen rá, ne találja ki a történetét?
 
Tóth Krisztina új novelláskötete leggyakrabban efféle, mindennapjainkból ismerős helyzetekből építkezik. Szereplői is többnyire jól ismertek: az ingatlanos és az eladó/vevő, a megcsalt feleség, az egyedül maradó férj, elhagyott szerető, a gyerekeket kihasználó gazda, tanítónő és bejárónője. De nem ezért érdekes e kötet.
 
A 16 novellát se tematikusan, se poétikailag látszólag nem tartja össze semmi. Az utolsó novella (ez egy barokk festőről szól) miatt még az ábrázolt kor sem. A történeteknek általában nincs lezárásuk, csak végük – amely olykor le van kerekítve.
 
A kötetet azzal reklámozza kiadója, hogy ’ráismerni a bennünk élő idegenre’. Az ismerős helyzetek és figurák miatt ugyancsak adódik ez az értelmezés. Hogy mi vagyunk a másik is. Hogy az ismeretlen ismerős mi lennénk. A mi félelmeink, múltunk, titkaink. Mi szeretnénk meglátogatni gyerekkorunk helyszínét – vállalva a kínos helyzeteket is (Tizenhét lakás), mi akadunk el a hóban Szilveszter éjjelén feleség és szerető között (Nyári gumi), mi nem vesszük észre, hogy aki minket zavarba ejtően bámul, az vak (A bal oldali szék), mi nem tudunk mit kezdeni barátnőnkkel, ha annak családos barátjáról megtudunk valamit, amit nem kéne (Hírhozó).
 
De akadnak olyan novellák a kötetben, melyek nem így működnek. A címadó Fehér farkas vagy a Borjú című szöveg (két állat!) olyan szociográfiai térbe vezet, amiben a feltételezett olvasó nem talál ismerős elemet. Ez a két írás ember és állat párhuzamos létéről, közös félelmeikről (a vonattól), közös sorsukról (utód szülése) számol be; a gyerekszereplők számára vegetatív létnél alig enged többet a környezete. A Borjú mintha az Árvácska egy változata lenne. A Móricz-regény óta eltelt évtizedek nem hagytak nyomot a világon. Szeretném hinni, hogy ez az idegen – így – nincs bennünk. A címadó novella főhőse, a névtelen lány a budapesti Állatkertbe jár (iskola helyett, ahonnan nem fogják kirúgni, mint mondja), ahol két (nevesített) ott dolgozó fiúval barátkozik, akik rendszeresen kedvüket lelik benne, azaz rutinszerűen meghágják. (A lány valahol ott mászik ki és be az Állatkertbe, ahonnan jól látszott a párducpompa felirat.) A lányt az állatok érdeklik, leginkább a fehér farkassal ápol sajátságos jó viszonyt, aki egyszer talán kiszökött. És talán attól fehér, ahogyan az egyik fiú gyerekkori története szerint a fekete kismacskák is kifehérednek, ha többször elmegy felettük a vonat. Mi is így őszülünk, ha trauma ér?
 
A 16 novellának épp a fele egyes szám harmadik személyű elbeszélés, a másik fele egyes szám első. A kötet első és utolsó három novellája – mintegy keretben – én-elbeszélős, köztük egy nagyobb tömbben szólnak a külső elbeszélők (van köztük két férfi, nő család nélkül, irodista, feleség, elhagyott nő), majd két ilyen és két olyan a „keret” visszatérte előtt. Erősebbnek érzem az én-elbeszélőket, noha pl. a címadó, nem feledhető történet épp nem ilyen. De a Lift, a Marokkói táska vagy a Hírhozó ereje az elbeszélés módjából is fakad. 
 
Szinte az összes novellában van valami titok, valami megfejteni való – vagy szereplő vagy az olvasó számára. A történetek jó részében a titokról annyi derül ki, hogy létezik, de expliciten nem lepleződik le. Remek példája ennek a Túlpart: A nagyon mindennapi keretbe ágyazott novellában az derül ki, hogy a rendszerváltás előtti Csíkszeredában történt valami – amiről csak nagyon halványan derül ki, hogy mi lehetett (feltehetően valami politikai jellegű megtorlás), de hatása nem múlik a résztvevők feje fölül, csak látszólag menekülnek meg tőle az ország elhagyásával. Vagy a szintén ismerős helyzetbe vezető Lift – a rejtély rejtély marad, a társasház lakói csak konfabulálnak egymásról. Ennél konkrétabb a Visszajönnek a gólyák főszereplőjének esete: megtudni, milyen tragédia árnyékolja be az életét, de azért marad még kifejtetlen elem bőven. Megint másféle a Marokkói táska: az elbeszélő főszereplő elmond az életéből annyit, amennyi kell, de ő maga szembesül egy titokkal, és mivel ő is csak tapogatózik, az olvasónak is csak ez marad. A Nő, aki nem törölte le az apját című, két időben, két generációban játszódó történet nagyon sok gyerek, valaha volt gyerek kérdése: apja-e az valóban, akit apjának vél; apa-e az abuzáló férfi. Az egyik titok nem mondható el, a másikat a sír nyeli el. Az eltervezett DNS-vizsgálat elmarad – mit is változtatna egy életen egy tény, utólag. A Sárga flakon titka föltárul; előbb az olvasó, majd a főszereplő elbeszélő számára is. Ez egyike azon kevés novellának a kötetben, mely lekerekített, tényleg vége van, nem csak abbamarad. Remek itt is a kevés szóval ábrázolt nyugdíjas tanítónő és kényszerből talált bejárónőjének figurája, a tárgyi környezet, a halványan, de biztos kézzelfölrajzolt társadalmi háttér.
 
A leghosszabb novella (Hírhozó) is csak alig több, mint tucatnyi kis oldal (és ez fog időben át a legtöbbet), a rövidebbek 5-10 oldalasak. Rettentő gazdaságos írásművek ezek, a gazdag magyar novellairodalom örökösei. Minimális információ, jelzetlen párbeszédek, a szükségesnél sem több, sem kevesebb leírás. Egy-egy természeti kép, néhány hasonlat – a szövegek alapvetően azt a benyomást keltik, hogy épp meséli valaki, hogy hát így szoktunk beszélni, ez a természetes nyelvhasználatunk. Miközben nyilvánvalóan szigorúan komponált történeteket és mondatokat olvasunk.
 
Nehéz jól érezni magunkat ezeknek a novelláknak a világában. De a miénk – legalább próbáljuk megérteni.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek