A rendszerváltás idén már 30 éves örökségünk.  Erről szólnak az Ezentúl lesz banán! címmel megjelent antológia történetei. A kötet  nemcsak tematikus, de generációs antológia is: a szerzők a rendszerváltás idején gyerekek, fiatalok voltak. A szerkesztő, Kovács Eszter utószavában írja, hogy elsősorban azt szeretné, hogy a mai fiataloknak jelentsen 1989 valamit, bármit, ami több, mint ami a történelemkönyvekben olvasható. Ez a 15 írás nem is annyira magával a rendszerváltással foglalkozik, mint inkább a korszak emlékezetével, és ez egyaránt társul kollektív vagy személyes élményekhez és nem utolsó sorban nosztalgiához is. 

 

A téma számos esetben  „adja magát”, ami pedig az asszociációs mezőket illeti, a történetek is nagyjából a retró- és retróciki, a politikai parabola, illetve az egyéni/személyes emlékezés köré csoportosíthatók. Maga a kötet is szakaszolja az írásokat, szükségszerűen szintén nagyjából blokkokba: NDK-turizmus és disszidálás, egymást kiegészítő szülő-gyermek szemszögek, határokon átívelő perspektívák, és végül az iskolás, pedagogikus történetek. Ám nem is annyira fontos vagy érdekes a témák és motívumok hasonlósága, hiszen ez eléggé kiszámítható. Sokkal érdekesebb megfigyelni, elolvasni, ahogy a különböző szerzők különböző módon fogják meg a közös emlékezet, a közhely, és az egyéni vetület szálait, hogy kihozzák belőle, amit fontosnak tartanak.

 

Műfajilag a novellától a tárcán át a tanmeséig mindenféle kispróza fellelhető a szövegek között, sőt, valamiért felütésnek még egy vers is helyet kap a kötetben. Vörös István magas labdát csap le egy ismert klasszikus tematikus-politikai áthangolásával, kicsit mintha Erdős Virág hangját idézné (ha már ő nem szerepel, pedig beleférhetett volna), és egyetlen nemprózaként valahogy mintha kötetet tévesztett volna, de annyi baj legyen: legalább verset is olvasunk. Igaz, több szerző költőként is ismert (Karafiáth Orsolya és Kiss Judit Ágnes, például), ez az egy kitérés, úgy látszik, nem csinált divatot.

 

Az, hogy a kötetben nagyobbrészt női szerzők írásai szerepelnek, egyáltalán nem mondható különösnek, hiszen remek írások mind – ugyanakkor emlékezetpolitikai szempontból mégis jelentős körülmény ez, amikor a történelmet hagyományosan, a tárgyalt korszakban is férfiak írták. Túlnyomórészt férfi-főszereplők váltottak rendszert, „kopasz és ronda emberek beszélnek” – a késő esti tévés vitaműsorok szereplőit találóan így jellemzi egy épp mozgó fogú kislány. Ahogy szinte az egész rendszerváltás főszereplőire kiterjeszthető ez az észrevétel, az emlékezetére szerencsére már nem ez a jellemző, ma már sok mindenki kap hangot, vagy ha úgy tetszik, műsoridőt.

 

Ám nem csak közvetítés és emlékezés kap itt teret. Nem csak a Balaton-parton felelevenített KGST-retró, akár a Csinibaba filmből (szintén a rendszerváltó fiatalok közös képvilágából) ismerősen parodisztikus nosztalgiája, elnagyoltan is érvényes szocialista ikonográfiája és kliséi, nem csak a divat- és konzumkultúra, a nyugat-majmolás jelenik meg. De szerencsére az is! „A Tóth Lajosoké a jövő, akik kimennek „Törökbe”, olcsón megveszik a selyeminget, aztán itthon eladják kicsit drágábban, és a haszonból feljebb költöznek a hegyen." (Tóth Molnár Eszter: Morze). Ugyanígy mutatkoznak a KISZ-es, úttörős iskolaévek jó és rossz mindennapjai, az átpolitizáltan sem politikus gyerekkorok és felnőtté válások. A szinte magától értetődő gyerekszemszög nemcsak a szerzők saját szemmagasságát dokumentálja, de valahol magát a rendszerváltást mint társadalmi felnőtté válást is perspektívába helyezi.

 

Amit az akkori gyerekek, illetve az államhatalom, az Állam bácsi által lényegében gyerekesített felnőttek megéltek, az egyáltalán nem egységes élményvilág. Van, aki közvetlenül az ellenállást, a szamizdatokat, tüntetéseket, mondjuk, a politika sűrűjét élte meg, és van, aki egészen máshol, máshogyan idézi fel a korszak jellegét, lényegét. Kitekintéseiben a magyar rendszerváltás az NDK és a Berlini fal történetével éppúgy határos, ahogy az erdélyi magyarsággal, Ceausescuék bukásával, de a hidegháborús világ tengelyén Amerikával és a baráti, illetve eltakarodó Szovjetunióval is. Ezek a történetek lakossági, civil vetületét adják mindazoknak a dolgoknak, amelyek a történelemkönyvekben nyilván nem kaphatnak helyet.

 

Nem elhanyagolható vonulat a pedagogikus-didaktikus üzenet sem, már ahol ez előkerül: van, ahol egészen direkt módon a demokrácia, illetve a hatalom, az elnyomás problematikáját foglalja keretbe egy-egy írás. Ezek a szövegek a kötet vége felé kapnak helyet, és érdekesen eltávolítanak  a személyes megemlékezések hiteles hangjaitól. Sokkal inkább parabolisztikus helyzetek: a korlátlan intézményi szigor elleni iskolai sztrájk, a karhatalom leverte tüntető kiszolgáltatottsága, egy iskolai osztály folyton átrendeződő lojalitásai – ezeknek a szövegeknek is van létjogosultságuk persze, és fontos szerepük a harminc évvel ezelőtti valóság mai vonatkozásának megragadásában. „Őszintén szólva nagyon megkönnyebbültem, hogy végre vége lett ennek az egész nyomasztó, gyermekded játéknak”, mondja egy szereplő. Mégis hiába van most már mindenhol szupermarket és banán, meg világútlevél, az olvasó ugyanúgy tudja, mint a szerzők, hogy a felelős, demokratikus politikai élet máig megoldatlan problémánk. 

 

Sokfelől körbejárhatjuk, hogy mi mindenből képződik a későbbi legenda, amit az emlékezés élővé tesz a későbbi nemzedék számára is. Apróságokból, meg fontos és komoly, élő adásban közvetített eseményekből és szervezett politikai ellenállásból éppúgy, mint Donald rágóból és a balatoni nyaralásból. Összességében tehát egy sokszínű, polifón szülinapi antológiát kapott magától a rendszerváltás, amit a vagány, humoros illusztrációk is emlékezetessé tesznek. Ha ilyen lett a múlt jövője, akkor egész jól áll neki.