Persze lehet, hogy csak türelmetlen vagyok: ahogy tavaly írtam, Várnában a nívós fesztiválprogramnak komoly versenytársa akad a tengerparti koktélbárok intézményrendszerében. Ez nem panasz, de nem is dicsekvés, mindenesetre én megpróbáltam: az évad legjobbnak címkézett – és mindenféle díjakkal elhalmozott – bolgár szószínházi előadásaiból is többet megnéztem ott-tartózkodásom három napja alatt, ám kevés örömöm telt bennük.

Részegek

Talán csak nekem, de rejtély, hogy Ivan Viripajev magyar nyelvterületen is rendre fel-feltűnő, Részegek című vulgárfilozófiai dolgozatában mi olyan vonzó a színházi emberek számára. A kettőtől öt fő létszámig terjedő jelenetek hosszú-hosszú sorában részeg, részegebb, legrészegebb embereket nézünk, akik azt hiszik, hogy akarnak valamit egymástól, de valójában mégsem, és akiknek szeszben érlelt gondolatai vannak Istenről, a világról és a benne elfoglalt helyükről. Ennyit a fanyalgásról, mert Javor Gardev rendezése a szófiai Városi Kisszínházból kihozza az anyagból, amit ki lehet. Remek Nikola Toromanov díszlete: hátul obligát italospolcrendszer, lidérces fényekkel világítva, elöl meg bokszringet vagy gumiszobát is idéző, süppedős bőrmatracok fedik a színpadot. Az ingoványos talajon a bizonytalan járás eleve megoldott, és az eső-kelő részegek(et játszó színészek) is jól jönnek ki a sztoriból. Egyetlen dolog zavart a tisztességesen lebonyolított, olykor a szólózásnak ellenállni képtelen színészekkel megfűszerezett előadásban, méghozzá az, ahogyan a nőkkel végig (el)bántak. Mindegyik ütésnél, pofonnál, lökésnél nagyon kellett arra koncentrálnom, hogy úgyis puhára esik mindenki. 

A komolynak álcázott után a bevallottan kommersz lágéból is volt szerencsém egy előadáshoz. A 2000-es évtized elején nálunk is ment a mozikban A vágy forradalma címmel egy kellemes francia vígjáték, Michel Serrault-val, Fanny Ardant-nal és másokkal. Diderot dilemmája állt a középpontban: mit lehet írni az Enciklopédia erkölcs szócikkébe? Sztojan Radev rendezését nézve esik le, hogy ez ugyanaz a sztori, Eric-Emmanuel Schmitt írta a filmet is, meg a darabot is. A szabadgondolkodóban Diderot három nő szoknyája körül és alatt forgolódva képtelen elhatározni magát, míg végül el nem jut a salamoni döntésig. A főszerepet játszó Irinej Konsztantyinov hetvenedik születésnapjára kapta a szerepet, meg az egész előadást is: a lenge ruhákban körülötte parádézó fiatal lányok gyűrűjében, a közönség rajongásától kísérve láthatóan jól is érzi magát. Legalább ő. 

Made for Happiness

Mielőtt valaki félreérti, egy előadás persze nem attól lesz jó (nekem), ha egyáltalán nem beszélnek benne. Ott van például a szófiai Brain Store Project & DNK produkciója, a Made for Happiness (Boldogságra született). Iva Sheshtarova és Willy Prager összeszokott párosa a kortárs boldogság terminusát kutatja, és ezt értsük szó szerint: előadásuk nem nélkülözi a tudományosságot, de kis jóindulattal a fantasztikumnak is jut benne hely. A pici színpadon stresszlabdák és műkaktuszok, a bizarr, uniszex falanszterruhába és béna, fekete biliparókába bújtatott kecses nő és testes férfi tévéreklámba illő műmosollyal tesz-vesz, pezsgőt bont, kikacsint, iszik, kacag, állathangokat hallat, tanácsokat ad az élethez. Lassan telik az idő, és nem csak képzelődöm, a testük tényleg a saját akaratuktól függetlenül is mozog olykor: az izmaikat stimuláló kis masina van rájuk erősítve, ami különböző fokozatokra állítható. A gépi behatásra a test reagál, ha akarja, ha nem, az apró helyzetváltoztatások, a két test folyamatos rázkódása az elviselhetőség határáig megy. Végül még a két droiddal közösen karaokézhatunk a What a wonderful worldre, de a legjobb mégis az, amikor az előadás eleje óta a kezemben szorongatott stresszlabdával végre célba vehetem az erre a nézőket külön biztató játszókat.

Generosity of Dorcas

Várnában a nemzetközi felhozatal sokszor igen érdekes, többnyire kevésszereplős, (viszonylag) kis költségvetésű előadásokat tartogat, most például a Troubleyn és Jan Fabre szólóprodukcióját, a Generosity of Dorcas (Dorcas nagylelkűsége) címűt, melyet a világhírű rendező egy, a legkiválóbb táncosai ihlette monotánc-sorozat részeként készített, ezúttal a valóban lenyűgöző Matteo Sedda számára. Illik beismerni saját műveletlenségemet: nem tudtam, hogy a címben szereplő Dorcas, más néven Tabitha bibliai nőalak, aki a szegényeknek adományozta ruháit, és akit halála után Péter feltámasztott, egyes feltételezések szerint éppen azért, hogy folytathassa karitatív tevékenységét. Az előadás egyik trükkje, hogy ezzel a háttértudással nem muszáj rendelkeznie a nézőnek, akit jó esetben úgyis beszippant a Sedda által magabiztosan irányított örvény. 

Pedig milyen békésen, szinte keleties nyugalommal indul az egész őrület! Az üres, széles színpad fölött szép rendben, tágas szivárványíveket formázó fonalerdő, mindegyik szálba egy-egy hosszú tű befűzve. Bő, fekete ruhát visel az arc és határozott kontúrok nélküli, puha léptekkel suhanó, se nem férfi, se nem női alak, akinek fekete lepleiből csupán ezüst bűvészkezei látszanak elsőre: távol-keleti harcművész és szárnyait kitáró hatalmas madár egyben. Akárhogy is, van benne valami felzaklató, valami megszállottság, ahogy Dag Taeldeman nem stílusában, hanem struktúrájában a Bolerót idéző, monomániás, egyre emelkedő tétekkel játszó instrumentális rockzenéjére hajlong, kígyózik, ugrik, vetődik. A rokonszenves, de érezhetően valamifajta titkot birtokló férfi hajlékony eleganciával nyúl újabb és újabb tűkért, a lekerülő ruhadarabját átszúrja a színes fonallal, majd az így megjelölt textileket csábos-kihívó mosollyal, kínáló mozdulattal sorakoztatja az előszínpadon. Minél kevesebb a ruha, annál feszesebb a zene, és van a bizarr sztriptízben valami hipnotikus és zavarba ejtő. A különös, androgün dervis az eksztázisig hergeli magát: generózussága a tökéletes önfeladásig sodorja.

Humanoptere

A Compagnie La Main de l’Homme és Clément Dazin Humanoptère című újcirkusz produkciója kakukktojásnak bizonyult számomra. (Hogy tévedtem-e, csekkolható idén a Sziget Fesztivál Színház- és Táncsátrában.) A sötétből lassan bontakozik ki hét férfi alakja, akik óvatosan, megfontoltan menetelnek a súrlófényben. Fehér labdák röppennek ki a kezükből, hogy aztán engedelmesen vissza is térjenek hozzájuk, majd a körülményes bevezető után rájövünk, hogy ezek a fiúk valójában a bányában dolgoznak. Akarom mondani, profi zsonglőrök, akik állatira unják már a banánt, ráadásul amelyik elejti a lasztit, kiesik a futószalag mögül, tán még a béréből is levonnak pár eurót: ilyen ez a kapitalita kiszavazó show. Kishibás robotok ők egy disztópiában, akik éppen sérülékenységük miatt lehetnének akár rokonszenves figurák is, de azért közben mégis érzem a közönségen, na jó, magamon, hogy az a fajta drukk és adrenalin nagyon hiányzik az egyórás előadásból, ami egy igazán ütős újcirkusz előadásnak a sajátja kellene, hogy legyen. Helyette bicegő dramaturgia, egy érthetetlenül alulvilágított színpad, hosszú csöndekbe ragadó könnyed melankólia, meg bizonytalanul meginduló taps a végén. Olvasom utóbb valahol, hogy politikai üzenete van a dolognak. Hát, hacsak úgy nem. 

És persze van, amikor se taps, se meghajlás, színészek sincsenek, de még szöveg vagy sztori se, az élmény mégis hosszú ideig velünk marad. Az úgy kezdődött, hogy tavaly a bolgár, de már Belgiumban alkotó Christian Bakalov PURERealmagination című ’performatív immerzív installációja’ nagyon meglepett, így aztán az idei várnai tartózkodásomat eleve az ő Eternal című új bemutatójához időzítettem. Örök, örökké, öröklét, súgja a cím, és igen, e fogalmak körül motoz a meditációs színház. Két-három fős turnusok indulnak tízpercenként: a vállalkozó szellemű nézőket tíz év körüli gyerekek fogadják és kísérik a valódi helyszínre. De nem akárhogy: egy farúdból és átlátszó fóliából eszkábált zászlót nyomnak a kezünkbe, azzal vonulunk Várna egyik forgalmas utcáján, miközben ők hangosan Queen-számokat énekelnek. Igen, teljesen őrültnek néznek a járókelők, de hát ezért (is) jó turistának lenni. (Amúgy nagyon érdekelne, Bakalov hogyan instruálja a városról városra más arcát mutató, mert mindenütt önkéntesekkel születő előadás résztvevőit: gyerekszereplőket ilyen komoly elszántsággal még nemigen láttam dolgozni színházi előadásban, de a felnőtt szereplőket is elismerés illeti alázatos közreműködésükért.)

Eternal. A képek forrása: Várnai Nemzetközi Színház Fesztivál

A gyerekek nagy, elhagyott épülethez vezetnek, ahol egy padra ültetnek sorstársaimmal, a fülembe ipodot dugnak, hullámzó relaxzene szól benne, az arcomra homemade maszk kerül textilből és műanyagból. Tényleg nem látni ki alóla, a szemmagasságban lévő plexilap csupán színeket, fényeket, formákat enged a tudatba. Egy-két, a ráhangolódást szolgáló perc után valaki megragadja a kezemet, elkezd vezetni a kapaszkodók nélküli világban. Az agyam egy ideig teszi a dolgát, folyamatosan dekódolja, hogy a pulzáló, villódzó, amorf formák mik lehetnek, de nem kell sok idő ahhoz, hogy a ráció nyűgeitől végképp megszabaduljak. Igen, kell az Eternalben való elmélyedéshez nem kevés empátia és képzelőerő, és magam sem tudom, hogy mikor és hogyan, de egy villámcsapásszerű pillanatban rádöbbenek, hogy miről is szól ez az egész. Szörnyen kínos lesz, amit mondok, de szándékosan meg sem kísérlem leírni az ezutáni történéseket. Az Eternal a születéstől a halálig, majd a feltámadásig tartó szédítő utazás, ahol a bőrömet perzselő napsugarak hozzák el a reményt, ahol az ismeretlen jós csupa hiány próféciáját zavarodottan próbálom értelmezni, ahol láthatom a többi néző útját, de nem kukkolóként, hanem immár értőként, és ahol jut időm arra, hogy egy alvó ember teste által küldött jelzéseket elmélyülten tanulmányozzam. Higgyék el, megérte.