Esztétikai érték tekintetében A Pendragon-legenda – a Budapesti Operettszínház ezt a címalakot használja a történetileg-filológiailag elterjedtebb kötőjel nélküli változat helyett – aligha veszi fel a versenyt Szerb Antal szövegével. Ezt a színpadi textusról és magáról az előadásról is el kell mondani. Azonban valószínűleg nem is ezt a célt tűzték ki maguk elé az alkotók. Különben is: hány olyan operát ismerünk a történeti-kanonizált repertoárból, amelyet egyfajta irodalmi infúzió – az alapmű aurája – is alig tart életben!

 

Szerb Antal regénye egyszerre rejti magában a musicalváltozat lehetőségét, és zárja is ki azt. A Pendragon legenda sajátos értéke a könyv médiumába kódolt. A regényszöveg sava-borsa az ironikus-önironikus bölcsészkedés, pontosabban ez az elbeszélői attitűd. Ezt a többszörösen reflexív szövegjátékot aligha lehet színpadra emelni. Ugyanakkor az önmaga paródiájába hajló bűnügyi történet és kísértethistória mintha nagyon is illene a zenés színház gyakorlataihoz.

 

A dramaturgi munkát a rendező, Somogyi Szilárd és a dalszövegíró, Galambos Attila végezte. A prózai párbeszédek nyomokban Szerb Antalt is tartalmaznak. A dalszövegeket könnyen megérti a hallgató, de nem egyszer mintha az elnyűtt rímelés vinné sorról sorra, nem pedig a retorikai, érzelmi erő. A színpadi változat alkotói helyenként átalakították a cselekmény fordulatait, valamint jelentősen lecsökkentették a szereplők számát. Bizonyos esetekben több szereplő jellemvonásait egy színpadi szubjektumban ötvözték, és a karakterszerepek irányában értelmezték újra a regénybeli személyiségeket. Mindezt el lehet fogadni, meg lehet érteni, sőt még akár jól is sikerülhetett volna. Az egyik legnagyobb hiányosságot azonban a színpadi szöveg globális szintjén érzem: nem áll össze egy követhető és következetes elbeszélés. Különösen a második felvonás csúcspontja, a horrorisztikus-misztikus szertartás értelmét fedi homály.

 

Ami a színpadra állítást illeti: főleg a látvány- és táncszínházi elemeket jellemezte egyfajta lelketlen professzionalizmus és showszerűség (koreográfia: Lénárt Gábor). Igaz, ezeket az esztétikai ítéleteket több száz éve el lehet sütni a profitorientált zenés színházi előadások kapcsán. A musicallel mint színházi gyakorlattal szemben több befogadói elvárást is támaszt a közönség, ezek közé tartozik a mutatós látványosság is. Egy bűnügyi kísértettörténetet pedig tényleg nem lehet színpadra állítani némi képi hatásvadászat nélkül. Ez a parádé valószínűleg megállta volna a helyét a nagyszínpadon, de a Kálmán Imre Teátrum kamaraszínpadán túlzsúfolttá vált a tér.

 

A jelmezek többsége szinte historikusan idézte a kora huszadik századi öltözködési szokásokat. A díszletek világát – bölcsészes iróniával – az „újhorrorgótika” címkéjével lehet jellemezni. Az arany, a vörös és a kék színek érdekesen harmonizáltak a nézőtér kedélyesen giccses orfeumi valóságával. (A díszleteket és a jelmezeket is Túri Erzsébet tervezte.) A háttérfüggönyre vetített mozgóképeket émelyítően popkulturálisnak éreztem, bár hányszor láttam ehhez hasonlót az Operaházban – jóval igénytelenebb kivitelben. Hasonlóan hatásvadász színpadi eszköz, amikor lángnyelvek csapnak fel a színpadon.

 

A zenét a huszonéves Kovács Adrián szerezte. A produkcióban kamarazenekar játszik (az általam látott június 2-i előadáson Mihalics János vezényelt), a muzsika mégis nagystílűségre törekszik, és nem áll tőle távol a neo és poszt magatartás – nevezzük így a közérthető, eklektikus, jelenkori historicizmust. A kamarahangzás pillanatai és a felszínes pop-rock megidézése váltogatja egymást. A néha szinte sablonos zenei ötletek meglepően bonyolult énekszólamokkal egészülnek ki.

 

A főszerepet, Bátky János bölcsészdoktort Kerényi Miklós Máté alakította. A regényszöveg és a színpadi textus alapján Bátky introvertált-önironikus személyiségnek tűnik. A Kerényi által megformált színpadi szubjektum azonban egymással nehezen összeegyeztethető tulajdonságokat jelenített meg. Egyszerre hozta a pop-rock musicalsztárt, valamint a csetlő-botló bölcsészfiút. A színészi munka nem hitette el a személyiség folytonosságát. Ami az éneklést illeti: Kerényi mintha a pozícióban való intonálást összekeverné azzal, hogy merev hangképzőszervekkel kiabál. Lord Owen Pendragon szerepében Szabó P. Szilveszter állt a színpadra. Meggyőzően alakította a hűvös, mégis érzékeny és intellektuális arisztokratát. Janza Kata igazi femme fatale szerepet vitt, egy varázsos, misztikus, csábító asszonyt játszott, Eileen St. Claire-t. Énekhangja eleinte néha görcsösnek tűnt, később elbűvölően szólt mind a kontraalt regiszterben, mind a magas koloratúráknál. Mészáros Árpád Zsolt érezhető színpadi és énekesi tapasztalattal formálta meg Morvin szerepét. Átéléssel játszotta a szervezett bűnözés kulcsfiguráját. Lene Kretzsch a színpadi történetben a normativitás határait feszegetve hódol erotomán hajlamainak. Nimfomániás – mondhatnánk, és Simon Panna egész alakítása ezt a jellemkomikumot szolgálja.

 

A kórusban és a tánckarban főleg tanulók álltak a színpadra, a Budapesti Operettszínház és a Vasutas Zeneiskola Pesti Broadway Stúdiójának növendékei. A tanoncok mozgása tetszett, a színpadi beszédük sem tűnt rossznak, az énekhangképzés terén azonban – egy-két kivételtől eltekintve – még van hova fejlődni (karigazgató: Szabó Mónika).

 

Az előadás adatlapja a port.hu oldalon itt található.