Kisgyerekkel és kutyával nehéz felvenni a versenyt, mondták régebben, vagyis ha valaki tutira akart menni színpadon, filmvásznon, művelődési házban, akkor biztosan bevetette valamelyiket, így növelve a cukiságfaktort és elterelve a figyelmet az esztétikai problémáktól.
Mindezt csak súlyosbítja, ha fogyatékos embert is bekevernek a pakliba, hiszen akkor már kész lelkiismeret-furdalással és morális küzdelemmel ér fel minden kritika. Hiszen baj-e, hogy unalmas és közhelyes a mű, ha egyszer a beilleszkedést, az emberséget és az egyenlő bánásmódot szolgálja a maga szerény, de annál hatásosabb eszközeivel? Javier Fesser filmje, a Bajnokok kapcsán megint ez a dilemma fogalmazódott meg bennem. Kinek higgyek: a bennem rejtőző vajszívű nézőnek, aki mindent elnéz, vagy az ítésznek, aki hangosan ordít, ha valami falsul szól?
Nagyon leegyszerűsítve kétféleképpen mesélnek a vásznon a filmesek a fogyatékról. Van a jól bevált ív, miszerint van egy csapat lúzer/fogyatékos/hátrányos helyzetű a társadalom peremén, akik nap mint nap szembenéznek a megvetéssel, diszkriminációval és lesajnálással, esélyük sincs győzni sem konkrét, sem átvitt értelemben, ám egy nap mégis megmutatják a világnak, hogy ők is emberek, sőt: Emberek, és ezen mindenki szájtátva elámul, finálé, könnyek. A rongyosra járatott formula az amerikai felületes bolondozástól (Kidobós) a magyar oktatófilmnek is beillő, helyenként valóban vicces társadalomjobbító dolgozaton át (Brazilok) a belga tragikomédiáig ível, ahol ugyan nem a sport körül forog minden, de a cél megint csak a kétségbevonhatatlan humánum mozgósítása (Hasta la vista!) – hogy csak az utóbbi idők terméséből szemezgessünk.
A másik, a jóval nehezebb út pedig az Életrevalóké. Valódi fekete, a korrektség határait jóval túllépő humorral, remek alakításokkal, sodró lendülettel, eredeti látásmóddal beszélni úgy a fogyatékról, hogy pillanatig sem a primer hatás lebeg az alkotók előtt. Nem a könnyzacskókra utaznak, hanem érvényes (és jó) filmet szeretnének, ami végül mindenkit meghat és megnevettet. Talán épp a francia film világra szóló sikere ért el, hogy egyre másra vitték vászonra a „te is ugyanolyan ember vagy, mint bárki más” üzenetű dolgozatokat, hol kisebb, hol még kisebb sikerrel.
 Jelenetek a filmből |
A Bajnokok sikeréhez viszont kétség sem férhet. Sevillában a 33. Goya-díjátadón (a spanyol Oscar) ez a film kapta meg a legjobb alkotásnak járó elismerést, ám ami még ennél is fontosabb: először vehetett át díjat egy fogyatékkal élő színész – a legjobb mellékszerepért járó szobrot Jesús Vidal vihette haza. És bizony a film a spanyol pénztárak előtt sem teljesített rosszul, hiszen több mint hárommillió néző vett rá jegyet. S talán most kezdődik a nemzetközi diadalút.
A cselekményt egy létező, szellemi fogyatékosokból álló csapat ihlette, amely 1999 és 2014 között tizenkét bajnoki címet gyűjtött be a hazájában. Akit most elönt az indulat, hogy ezzel (is) elárultam a film végét, megnyugtathatom. Egyrészt, nehéz a Bajnokoknál kiszámíthatóbb filmet találni, amely már a címével is lelő minden poént, és az első negyedóra után szinte tollba mondhatunk minden egyes fordulatot. Másrészt, a finálé még ennél is szájbarágósabb, még ennél is megpróbál egy kicsit emberségesebb lenni, hogy még az is sírjon, aki el sem lát a vászonig.
Adott tehát Marco, aki Spanyolország egyik legjobb kosárlabdacsapatának segédedzője, kellőképpen arrogáns és tapintatlan, akit a modern élet mindenféle szempontból válságba vezet. Épp darabjaira hull a házassága, elveszti a munkahelyét, majd ittasan balesetet okoz, ezért a bíróság közmunkára ítéli: három hónapot kell eltöltenie egy alapítványnál, ahol a szellemileg visszamaradott tagokból csapatot kell faragnia, és helytállni a bajnokságban. Marco ráadásul az az ember, akik hülyének nevezi a sérülteket, vagyis semmit sem ért a píszí nyelvéből, és nem is nagyon akarja megtanulni, legszívesebben heti egy órában letudná az egészet. Ám végül győz, aminek győznie kell.
 A képek forrása: MAFAB |
A Bajnokok igazi érdeme a fogyatékkal élő amatőr színészek teljesítménye. Nem csupán Jesús Vidalról van szó, aki elragadóan alakítja mind a parkolóőrt, mind az amatőr sportolót, mind saját magát: a mániáihoz ragaszkodó, inkább bogarasnak, semmint fogyatékosnak tűnő, boldogulni vágyó kisembert. Ha nem is ennyire elevenen, de sok színnel vesznek részt a játékban a csapat többi tagjai is, bár kétségtelen, hogy itt-ott sérül az arányérzék. Ám ami nem zavaró az ő esetükben, annál inkább bosszantó a profi színészeknél. Mind az edzőt megszemélyesítő Javier Gutiérrez, mind bűbájos, gyermeket akaró, mindenkit egyből megértő feleségét játszó Athenea Mata roppant kiszámítható: a reklámokat idéző, túltolt érzelmekkel festenek minden árnyalatot harsányra, hogy még véletlenül se legyen gondja a befogadónak. Kacagás és könnyek között ingadoznak, miközben figurájuk inkább a mesékbe, és nem a valóságba illik.
De hát maga a Bajnokok is inkább tűnik aranyos esti mesének, mackóval és fogmosással, és nem olyan történetnek, amely beleillik az izzadt és poros hétköznapokba. A józan arányérzék hiányát a filmidő is jelzi, két órán át nézzük azt, ami egy percig sem okoz meglepetést.
A Bajnokok az a film, amelyre mindenki azt fogja mondani, hogy aranyos, mert így a legkönnyebb kibújni az őszinteség alól. Ám ebben igazuk is van: a film valóban megkapó a maga csiricsáré életigenlésével, csak ne akarná ezt minden percben az arcunkba tolni. Mert még akkor is giccses, ha nem mindig a legjobb fordulat következik be. Sőt: talán ekkor a leginkább. S bár köze nincs az Életrevalók eredetiségéhez, okozhat néhány kellemes percet a saját elvesztett emberségük után kutató nézőnek.