Casanova talán az egyik legelhasználtabb szereplője a kultúránknak. Még az is szinte mindent tud róla, aki amúgy öt mondatot sem lenne képes kinyögni az élettörténetéről, sem a velencei Ólombörtönről, sem besúgói tevékenységéről, és soha nem olvasott egy sort sem az emlékirataiból. Épp elég annyi tudás, hogy a neve összeforrt a csábítással, az édes promiszkuitással, a kalandorsággal, és azzal, hogy titokban minden férfi az utóda lenne, és hogy minden nő próbára tenné vele szemben a kacérságát. Olyan, mint de Sade márki: ismeretlen ismerősként költözött be a hálószobánkba.
Fellini színpompás és nagyvonalú életrajza (Donald Sutherland keltette életre mindmáig lenyűgözően Casanovát), vagy Lesse Hallström könnyedebb etűdje (Heath Ledger ujjgyakorlata) után, hogy tényleg csak kettőt emeljünk ki a számtalan változatból és alakításból, valóban azt gondolná az ember, hogy tényleg csak az nyúl a nőcsábász alakjához, aki vagy nem bánja az ismétlést (bízik a nézők feledékenységében), vagy elég vakmerő ahhoz, hogy új fénytörésben mutassa be a régit. Hiszen minden nemzedék szükségképpen újra akarja teremteni a maga ikonjait, hogy valóban a sajátjának érezze, és ne itt ragadt relikviának, múzeumba való jelmeznek. És tényleg: milyen izgalmas is lehetne Casanova az új évezred popsztárjaként, amint izgalmas dolgokat mond nőkről, udvarlásról, az élet habzsolásáról. Vagy épp ellenkezőleg: lenne életunt hipszter vagy minden lében kanál influenszer.
Benoît Jacquot nem ezt az utat választotta. Nem az újragondolás izgatja, hanem a mítosz. A kosztümös. És nem is a test, hanem a szív: az érzelmek, a szenvedély, a belső őrület. Mert olyan nincs, hogy a női sorsokon könnyedén áttáncoló, csélcsap Casanovát ne kapta volna el egyszer a gyötrő szerelem (ahogy minden hétköznapi férfit). Olyan nincs, hogy az ő szíve ne tört volna össze. Igenis volt egy első, és egyben utolsó szerelem is. Kár, hogy ezzel majd mindegyik film eljátszik. A példáinknál maradva Fellininél Henriette-nek hívják élete nagy szerelmét, Hallströmnél pedig Francesca Bruninak, aki képes nemet mondani a nagy csábítónak.
 Jelenetek a filmből |
A Casanova – Az utolsó szerelem így igazából nem a kalandor alakját formálja át, hanem sokkal inkább a szerelem tárgyát, a bájaiból profán hasznot húzó Charpillon kisasszonyt. Fellininél ugyanis, aki tudvalevően igen kreatívan bánt az életrajzi tényekkel, a hölgy és az anyja is sokkal rosszabb színben tűnik fel: karakterében nincs semmi éteri, nem is annyira titokzatos, inkább hűvös boszorka (Carmen Scarpitta alakítása), aki igencsak kihasználja hősünket. A mostani változatban viszont Stacy Martin kelti életre a sokszínű, hol számítóan cselekvő, hol teljesen éssszerűtlenül csapongó femme fatale-t. Benoît Jacquot változatában azért lesz ő Casanova nagy szerelme, mert következetesen nemet mond annak a férfinak, akinek az élete csupa hedonikus igenekből állt össze. Hol közelebb húzza, hol ellöki. Magyarán azt teszi, amit ma minden öntudatos nő tenne, ha épp nincs kedve dönteni. Itt persze nehezebb kisilabizálni, hogy a kurtizánként is tevékenykedő hölgyet a fellobbanó szerelem, a puszta vágy vezeti-e, vagy csak egész egyszerűen át akarja verni Casanovát, berángatná egy biztosnak látszó üzletbe.
Stacy Martin alakítása azért a film kétségtelen erénye, mert valóban nem lehet eldönteni, mi a valódi szándéka. (Más kérdés, hogy ez a kuszaság a film néhol egészen zavaros forgatókönyvéből is ered: néha az az érzése az embernek, hogy Benoît filmje egymásra hányt jelenetek halmaza, amelyből mindenki olyan történetet guberál ki magának, amilyet csak akar. Már ha van kedve hozzá.) Ám ezzel, sajnos, vége is a pozitívumoknak. A felesleges jelenetek, a komótos elbeszélés és a vontatott cselekmény miatt a játékidő (98 perc) kétszer annyinak tűnik.
És ezt nem ellensúlyozza fergeteges vizualitás, nem villan meg a zsenialitás a képi nyelvben, mint Fellini klasszikusában. Persze minden kép a helyén van, ki lehetne merevíteni, és felakasztani a falra, de egy idő után ebbe is belefárad az ember, főként azért, mert mindez üres szépelgés. Egy profi operatőr igényes munkája, semmi több. A dramaturgia is hagy kívánnivalót. Kapunk például egy teljesen felesleges keretet (az öreg Casanova Csehországban „telepedik” le könyvtárosként, és ekkor már inkább az emlékei rögzítése és nem a csábítás a fő munkaköre), ahol egy ifjú hölgy issza a kalandor szavait, ám ennél több nem is történik. Feltűnik számos szereplő, de alig van köztük megjegyezhető karakter, mindent összemos a döcögő elbeszélés komótossága. És akkor arról már ne is beszéljünk, hogy folyton az a kínzó érzés gyötri a nézőt, hogy semminek nincs értelme, a történések mindenféle motiváció és logika nélkül követik egymást. Nincs ív és nincs csúcspont, csak a szenvelgés lusta árnyai. Mintha egy humor nélküli Monthy Python-epizódot néznénk végtelenítve a leegyszerűsített és közhelyes szerelemről.
 A képek forrása: MAFAB |
A legrosszabb viszont maga Casanova. Vincent Lindon igen tehetséges színész, ám az ő csábítója karrierjének egyik nagy félreértése. Folyton duruzsol, halkan és jelentőségteljesen beszél, mintha minden szava számos terhet cipelne, jelentések ezreit, ám a film után egyetlen mondatát sem vagyunk képes felidézni. Bár az arca jól illik Casanova gyötrelmeihez, mégis inkább poszter marad, semmint eleven karakter. Nincs benne átütő erő, nem képes élettel megtölteni a rá zuhanó érzelmeket, inkább csak illusztrál. A szomorúságot szomorú, a komolyságot komoly tekintettel.
Benoît Jacquot mozija egy hosszúra nyúlt ásítás, amelyet itt-ott megszakít néhány jobb jelenet. És szinte ujjongó öröm szakad ki az emberből, amikor felbukkan végre a stáblista, és a 18. század poros, képeslapos környezetéből végre kiléphet a valódi világ zajongásába. És az sem baj, ha aznap minden nő nemet mond majd.