Takács Ferenc – mint megtudjuk, némi unszolásra összeállított – kötete világos rendben sorakoztatja a kiszemelt, mindig az esszéisztikusság felé hajló dolgozatokat. Ír témára ír téma, 1945-re 1956, Orwell és Márai, Eco és Kundera szomszédosan. Azért – hogy ne legyen ilyen egyszerű a dolog – Takács tanár úr meg is dolgoztatja érdeklődő olvasóit-„hallgatóit”. A harmadik ciklusban Rubin Szilárd érdekes kiadástörténetű regénye, a Csirkejáték mellé egy Günter Grass-regény értékelése kerül Madárijesztő címmel (a Grass-könyv címe pedig: Kutyaévek). Első közelítésben Bächer Iván és Szervác József szomszédoltatása sem hétköznapi. A mélyebb logika, a fejezetek lépcsőzetessége azonban sosem csorbul, s miért ne kívánhatná meg a kritikus, hogy a kritikafogyasztó fusson egy-két szellemi kört a közös mérlegelésjátékban való részvételért?

Akármelyik írást ütjük fel, játékos ötletre, cikázó tartalmi fordulatra, nyelvi sziporkaként robbanó grammatikai töltetre mindig rábukkanunk. Takács sosem ír unalmasan: alighanem szüksége van arra, hogy nemcsak a műélvezet, hanem a műbírálat során is szórakoztassa önmagát, s az intellektuális belefeledkezés örömét a szövegezésben bekezdésről bekezdésre megossza velünk. A szakférfiú-humor, a retorikai pezsgés nem megy filológiai alaposságának kárára: aggályos pontossággal jelöl és jegyzetel. Kritikusi tevékenységében tudósi énjének sokoldalú tájékozottsága és egyetemi oktatói elhivatottságának pedagógiai éthosza olyan értekező prózai lejtésben talál magának utat, amely akár a kevésbé beavatott érdeklődőt is invitálja a vizsgált alkotás körbejárására.

Választott (és szűkebben: a gyűjtemény számára kiválasztott) tárgyai az irodalmi horizontfürkészés mellett a történelmi és szociológiai állásfoglalás óhaját is mutatják. E cikktémák, könyvek kiszemelésében kenyéradó folyóirata nyilván nem köti meg a kezét, hiszen az anglista Takács Ferenc a világirodalmat, világkultúrát sem csupán angloamerikai szemmel nézi. Magyar irodalmi elköteleződésének, tágas ízlésének skáláján pedig természetes, hogy Kassák és Radnóti kapcsán is többször írjon, Rejtőt és Szerbet a nagyobb (s tragikus) távlatban együtt lássa, s ne csak Nádast, Esterházyt, Spirót olvasson, de Tódor Jánost, Majoros Sándort is. A Takács-féle bírálat nem tekintélyelvű, bizonyos ízléspreferenciákat viszont nem rejt véka alá. Mindösszesen megteremti a szuverén kritikus, a minden recenzeálandó műhöz tiszta lapot nyitó hivatásos olvasó imázsát. Takács – bár szereti az ilyesfajta szépen-régiesen-különösen csengő szavakat – nem „ítész”: vérbeli kritikus. Hajtóereje az állandó önellenőrzés, önkritika.

Jellemző gesztusainak egyike a Wass Albert utóéletéről szerkesztett antológia csípős-tárgyilagos bemutatásában érhető tetten. Valahonnét előbogarászik egy gyufaskatulyát, melyen a címke Wasst ábrázolja, a doboz hátoldalára pedig azt nyomtatták: „Gyermekektől távol tartandó!” „Tartalom: átlag 45 gyufaszál. Import gyufa. Forgalmazza: Parázsló ’93 BT”. Majd megállapítja: az első tiltás nyilván nem az „írófejedelemre” vonatkozik, s közvetlenül a második információsor sem olvasható rá az arcmásra. De – és itt indul be ráció, elmésség, tárgyilagosság, irónia, meditáció gépezete – áttételesen mégis igaz, hogy Wass Albert, „bármennyire profánul is hangzik, tényleg valamiféle »import gyufa«”. Hiszen írói munkásságának tekintélyes része emigrációban keletkezett, s a magyarországi irodalmi életet eléggé váratlanul érintette, egyben alaposan felizzította (két versengő-pereskedő kiadó jóvoltából) az intellektuális behozatal rengeteg Wass-opusza, a számos Wass-vita.

A hazai kritikai életben oly otthonos, a rádiós-televíziós fórumokról ugyancsak jól ismert Takács Ferenc maga is „import gyújtó” – abban az értelemben, hogy a jobbára „angolosnak” nevezett eszmefuttatás-elegancia, szarkazmus, hiteles és termékeny humor ölt alakot bírálataiban. Véleményalkotása mérvadó, hitvallása a sok vegyértékű függetlenség: a textusokhoz való szabad kapcsolódni tudás. Az olvasói egyetértés vagy egyet nem értés nem mércéje a kritikus rátermettségének. Azt csak a következetesség, a bíráló egyén gondolataiból és stílusából áradó szavahihetőség szentesíti. Mindössze egy olyan szövegre akadtam, melyben mintha menet közben győzködné magát az értékelő, hogy jobbat mondjon, mint amit tán esze-szíve mélyén tárol a kritizált szerző válogatott morfondírozásairól, meglehet, engesztelésül, mert „egykor haragudott a szerzőre” (Joyce-ról kialakított álláspontjuk esztétikai polémiánál élesebben elütő volta miatt). Bosszantott viszont a rengeteg nyomdahiba, mely alkalmanként a sorok jelentésébe is belekavar.