Simonyi Balázs: Originál láger |
Bár a műfaj hosszú ideje kivonult a filmszínházakból, az időszakos rendezvények azt bizonyítják, hogy a kisjátékfilm továbbra is a filmesztétika egyik első számú kísérleti terepe. Míg néhány évtizeddel ezelőtt a hagyományos filmterjesztési csatornák is tudtak arról gondoskodni, hogy a rövid munkák eljussanak a nézőkhöz a mozikban és a tévéképernyőkön, ma leginkább a független filmfesztiválok – és esetenként a kortárs képzőművészeti intézmények – jelentenek bemutatkozási lehetőséget a számukra. Az elmúlt néhány évben csak a közép- és kelet-európai régióban legalább féltucatnyi olyan rendezvény indult útjára, melyek kifejezetten a rövidfilmek számára biztosítanak nyilvánosságot. Az idén négy éves BuSho (Budapest Short) Nemzetközi Rövidfilm Fesztivál ezek közé – az 1989-es politikai fordulat óta másodgenerációs – nemzetközi rövidfilm-fesztiválok közé tartozik, melyek mintha elődjeiknél is erősebben hangsúlyoznák a kisfilm önálló műfaji státuszát.
Daniel Sanchez Arévalo: Traumatológia |
Míg a déli óráktól kora estig a Vörösmarty moziban, egymással párhuzamosan két teremben folyó verseny- és információs vetítések esetében nem volt nehéz eldönteni, hogy melyik tartogat többet, este nyolc után már két helyszínen – az Üllői úti művészmozi mellett a közeli DocuArt Kocsiszínben – összesen négy, nagyjából egyenértékű program közül lehetett választani. A négyből egyedül a Vörösmartyban kezdődő, a Visegrádi Alap támogatásával bemutatott magyar, lengyel és cseh nagyjátékfilmek lógtak ki valamennyire az esemény arculatából, hisz egy rövidfilmfesztiválon egészestés alkotások kulcsidőpontban történő vetítése – műfaji értelemben – egyenlő az önkannibalizációval. Mivel a Filmarchívum anyagából válogató, a ’60-as évek szellemét idéző vetítések 1968 évfordulójáról emlékeztek meg, hasonló szerepet betölthetett volna egy, a korszak rövidfilmjeiből készült tematikus összeállítás is.
Stefan Stuckert: Félig átsülve |
Az öttagú nemzetközi zsűri első három díját a viszonylag könnyedebb hangvitelű munkák kapták: a spanyol Traumatológia (Daniel Sanchez Arévalo) tulajdonképpen nem sokkal több egy helyzetkomikumra kihegyezett szappanoperánál, telezsúfolva a családon belüli titkos viszonyok intrikáival, köztük a ma már elmaradhatatlan coming out mellékszállal. A korai 1980-as évek hazai rockzenekar-alapítási lázát egy korabeli, kérészéletű formáció történetén keresztül – Háy János novellája alapján – feldolgozó Originál Láger (Simonyi Balázs) második díja már sokkal érthetőbb, míg a harmadik díjat kapott brit Félig átsülve (Stefan Stuckert) esetében az első percektől borítékolható volt a dobogós helyezés. A ’30-as években játszódó történet üldözési jelenettel veszi kezdetét London sötét mellékutcáiban. Az üldözött egy éttermi asztal alatt megbújva két formás női lábba botlik, és innen egész más irányt vesz a történet…
M. Tóth Géza: Ergo |
Árnyalt korrajzot fest az 1950-es éveket megidéző, fekete–fehér, torokszorítóan szomorú Hús (Slava Ross), mely a legjobb operatőri munkáért kapott elismerést – pedig nem kevésbé erős a forgatókönyv és a rendezés sem, talán megérdemelte volna az első három hely egyikét. Sokat elárul, hogy az Országos Diákzsűri különdíját ez a film kapta. A nemzetközi grémium viszonylag kevés döntését bíráltam magamban fölül, de az animáció és a legjobb filmes ötlet kategóriáiban határozottan úgy éreztem, hogy akadtak volna fajsúlyosabb alternatívák. Különös tekintettel vonatkozik ez M. Tóth Gézának a cseh animáció szürreális világát idéző, egzisztencialista színezetű – korábban Cannes-ban is bemutatott – Ergójára. A 90 versenyfilmből mellesleg 14 volt hazai termés, és azoknak körülbelül fele állta meg a helyét a középmezőnyben.