Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

NEM KELL FÉLNETEK

TESZT 2019 / Csiky Gergely Állami Magyar Színház, Temesvár
2019. jún. 3.
Pontosan nem lehet tudni, miért maradt el a TESZT tervezett tizenhat előadásából nyolc – és mert azt megtanultunk már, a hallgatás szinte mindig valaminek az elhallgatása, gyanakszunk. A korábban fesztiválhelyszínként használt néhai tisztikaszinó most üresen, zárva állt. A 12. TESZT ekként kétszer három fal között, a társulat játszóhelyén zajlott: a kamarában és a stúdióban. PROICS LILLA ÍRÁSA.
Bagdad
Bagdad

A fesztivál negyedik napján a Bagdad című belga-holland koprodukcióban készült előadás két szereplője abban találtak egymásra, hogy mindketten a városban töltötték a gyerekkorukat, amiről keresetlen egyszerűséggel meséltek egymást figyelve és kommentálva, miközben korabeli képeket, filmrészleteket mutattak meg a nekünk egzotikus, távoli világból. Megkapó volt, ahogy Enkidu Khaled – aki felnőtté válva filmezte a 2003-as amerikai megszállás katonai borzalmait – megjegyezte egy írott arab szöveg képe kapcsán: „a dolgokat nemcsak egy irányból lehet olvasni”. Enkidu az előadás elején több pálinkát bedobva készült rá hosszan, hogy meséljen a homokviharokról, a Husszein által bosszúból lecsapolt mocsárról, a levegőben szálló, gyilkos radioaktív porról. Kár, hogy az elmondottak nem kerültek tényleges viszonyba Chris Keulemans történetével, aki egy generációval korábbi Bagdadról mesélt, amit az apja munkája révén ott cseperedő holland gyerekként élhetett át. Chris arcát, amikor átvette a szót, eleinte premier plánban láttuk a hátsó falra vetített képként hatalmasban, ami technikailag rossz, színházilag pedig érdektelen volt. Elmesélték, hogy Enkidu odaadta Chrisnek a filmjeit, egy feltétellel: ne mutasson olyan képet, amelyen halottak vannak. Chris aztán a kapott filmek közül éppen egy olyan részletet mutatott, ahol sebesülteket láttunk egy zavarba ejtően home-videó hangulatú felvételen, majd halottakat. Enkidu erre dühösen megállította a filmet, de rövid szóváltásukat nem tudtam elhinni, az már színészkedés volt. Chris aztán Omárról mesélt, a bagdadi szolgálójukról, majd arról, hogy tavaly, ötven év után visszatérve mit és kit talált gyermekkora színhelyén. A játék innentől egyre reflektálatlanabbá vált, amit azzal gondoltak oldani, hogy hagymával csaltak elő könnyeket saját szemükből háborús klisékre – így vallották be, hogy nincs nyelv, amin képesek lennének beszélni a háború sújtotta városról. Az előadásnak valójában itt volt vége, de ők ezt nem vették észre, belecsaptak egy súlyosnak szánt szólamba, hogy hova lett isten. Ez már totál elérzéstelenített, és elmerengtem, hogy a komplex elbeszélés igénye mellett Chris mindössze két pillanatban utalt arra, hogy Bagdadban voltak nők is: egy régi fotón megmutatta a fiatalon Elizabeth Taylorra hasonlító anyját, és emlegette a helyi szomszédasszonyt, aki annak idején a holland kisfiút is étellel kínálta. A nőkről való hallgatás erősen jelentéses, mint ahogy a nők letakarása is az.

Hős 2.0
Hős 2.0

Bár a Hős 2.0 című előadás sem tartalmazott nyomokban sem nőket, az alkotók személyessége – ami a színházcsinálással, a színészi eszközök használatával játszott – nem keltett hiányérzetet, tudniillik nem a férfi-világról szólt, hanem emberiről. A Hős 2.0 valóban heroikus vállalkozás, a szlovén Uroš Kaurin és Vito Weis önmagukból, a lecsupaszított színészből csináltak színházat komikummal és tragikummal, illetve intenzív szakmaiságukkal. Egyetlen külső témát emeltek be az előadásukba: Wilde talányosan érzelmes meséjét, A boldog herceget, ami – megengedem, hogy én pilledtem el rossz nézőként a levegőtlen stúdióban, így nekem – nem jött át. Majd a Hős 3.0-ban.

A Tatabányai Jászai Mari Színház és a Szkéné Színház Macbethje megjelenítette az általam hiányolt nőt – a legtöbb színrevitelhez képest kegyesen: Szikszai Rémusz Ladyje Danis Lídia alakításában nem egy rém, hanem egy férjéért rajongó nő, aki igyekszik felfelé segíteni a Nagypál Gábor formálta, magában kétségek közt vívódni hajlamos Macbethet. Amennyire lehet szerethetőnek mutatni egy bárki útjában állót legyilkoltató, csecsemőfejet katonákkal roppanva eltapostató királyi párt, annyira szerethetőnek mutatják őket. Szép, ahogy a Lady lemossa a csatából visszatért férjét – azt viszont nem tudom hova tenni, hogy a szerelmeskedésük során miért adnak egymásnak pornófilmes pofonokat.

Macbeth
Macbeth

Amennyire szellemesnek érezzük az első felvonás közepéig az előadás szinte bármit megjeleníteni képes, folyton mozgó díszletét (Fekete Anna munkája), úgy fárad ki és válik doboztologatássá a végére. Ez a helyzet a dramaturgiával is: miután Macbeth elkövette az első gyilkosságot, már mindenki tudja, hogy a vesztébe rohan – és ez, sajnos, elég hosszan történik meg. Hiába a csodálatosan hupákoló zene, a végére felgyorsuló metronóm, a fekete-fehér szürkévé ködlő hangulata, az egész kifárad, minden színészi erény és rendezői igyekezet ellenére is. Így bár felkapom a fejem a marháskodásra, amikor a szereplők egy levágott fejjel labdáznak, de azt is látom, hogy ez ellene megy az alapvető szándéknak, hogy Macbeth drámáját komolyan vegyük. Ehhez hasonlóan sajnálom, hogy csak gegként tudom érteni azokat a csiklandós mondatokat, mint „mindennap vettem egy seggnyaló nemest”, vagy „királynak lenni semmi, királynak maradni…”, illetve a jelentésesen támaszkodva előadott királyi sajtótájékoztatót, mert ezek által nem születik a történet egészére értelmezhető állítás.

Antigoné
Antigoné

Kristóf Szabó Walter Hasenclever Antigoné-adaptációját vitte színre német előadókkal. Már az előadás legelső mozzanata elárulja, mi vár ránk: az egyik szereplő kortárs táncos mozdulatokat utánozva jut a tér közepére – az egyszerűnek tűnő mozdulatsorról ordít, hogy gyenge utánzat. A kezdet után pedig minden kéznél levő, illetve beszerezhető eszközt kipróbálnak rajtunk, és úgy érzem magam, mint valami retro-rémbúcsúban, ahol megtömnek vattacukorral, felültetnek a körhintára és a kezembe nyomják a légpuskát. A szereplők közül egyesek oldalt váltanak jelmezt, mások bent is maradnak, de vannak, akik kimennek – totálisan mentesen színházi rendszertől vagy tartalomtól. A színpad elején, külön megvilágítva hosszan, szoborrá dermedten áll egy nő, ajkai előtt hallgatásra parancsoló ujjal. Az előadás hátterében sokáig diktátorokat látunk osztott képernyőn, ami az előadáshoz semmit nem tesz hozzá, és olyan gyerekszínházi nyelven beszél, amit garantáltan bárki megért. Antigoné fején végig egy hálószatyor van (sokáig fehér, majd piros) – nem derül ki, miért. Történetének kínosan gondolatmentes elmutogatása közben egyre többet nevetgélünk. Kreón egy Hókuszpókba öltött Lugosi Béla, akit egy pillanatra sem lehet elhinni drámai alakként – bár ez a figura lehetne annak az állítása is, hogy a diktátorok szánalmasan ágáló szerencsétlen idióták, de amennyire érthető, nem ez volt a szándék. Egy éneklő nő mikrofonnal maszturbál, majd közli: gyereket akar Kreontól. Később egy fiatal lány jön be csipkében a nézőtér felől, a ruháját felhúzza és hasára írja rúzzsal: lonely, eközben egy férfi színes műanyagpoharakat szór el támolyogva. Ezekkel a gesztusokkal alighanem magunkkal kívántak szembesíteni az alkotók: ilyenek vagyunk, ha diktátor ural minket, magányosok, feslettek (gondolom, a csipke ezt jelentette), alkoholisták. Bömbivel lázító álcivil, cirkuszi tábornokkabát, rózsaszín paróka, színes punkfrizura, Conchita Wurst, kétségbeesetten hadonászó színészi semmitmondás – az előadás mérhetetlen színpadi rendetlenségbe és igénytelen zagyvaságba torkollik. A tolmács freudi tévesztése pontos: kísértenek a sírok között helyett azt mondja, kísértenek a sorok között. Nem emlékszem, hogy valaha is láttam volna civilből ásító színészt színpadon – itt ez is megvolt. A műkedvelő előadásban egyébként nem kizárt, hogy vannak jóravaló színészek, akik valódi szakmai helyzetben funkcionálisak, de ez ebből az előadásból tökéletesen megítélhetetlen.

Medea's boys
Medea’s boys. Fotók: TESZT

Szerencsére nem volt idő sokáig értetlenkedni afölött, hogyan is került ez az előadás a fesztiválra, mert nemsokára kezdődött az Andrei Măjeri rendezte előadás, aminek talán Médeia fiai lehet a magyar címe (Medea’s Boys). Euripidész szövegét a dramaturg, Ionuț Sociu dolgozta bele az előadásba – a mai laza beszélt nyelven játszódó történetben a dráma nevezetes jelenetei a klasszikus szöveggel hangoznak el. Nevezett argonauták egy bárban találkoznak (néhányuk ott dolgozik). A pult egy kiszolgált hajó, pillanatok alatt shotokkal és ekivel megpörgetett görög tengerparti bulihangulatot kerekítenek, önfeledten megyünk a szereplőkkel. Az egymást viccelődve kóstolgató férfiak beszélgetéséből pedig lassan kibomlik a rettenetes sztori, ami egyre inkább megzavarja mindannyiunk nyugalmát. Médeiáról mesélnek, el-elhallgatva, és Iaszonról, aki meg is jelenik hamarosan, ahogy Médeia is, két kisfiával (a szerepváltások elbeszélésére itt nincs hely, pedig sokatmondóan szellemesek). Iaszon hűvösen sármos, jófej, a gyerekeknek ajándékot hoz, bár a gyerek 1, gyerek 2 feliratú pólóktól nem túl lelkesek a kölykök. Az már nagyon fáj, ahogy Médeia veri gyerekeit – tipikus képlet, amit a hat fiatal férfi tökéletes pontossággal fejt meg. Médeia őrült pusztítása átélhető és érthető – a rasszista kirekesztés és a kapcsolaton belüli bántalmazás következményeit olyan érzékletesen tárják elénk, hogy eközben nyilvánvaló, hogy az előadás nem egy világnézeti propaganda. A színészek: Eduard Trifa, Alexandru Ion, Alex Mirea, Vlad Ionuț Popescu, Alex Chindri, Florin Aioane mindössze mai tudással és érzékenységgel közelítenek Médeia történetéhez.

A fesztivált a temesvári társulat zárja Pirandello IV. Henrik című előadásával, amit a vendégként érkező Victor Ioan Frunză rendezett. A darab filozofikusnak is ható dilemmáját nagyszabású kiállításban látjuk: Cári Tibor zeneszerző a játékhoz írt ellenállhatatlan művét tizenöt tagú zenekartól halljuk, a játék teréhez és jelmezekhez illik a címszereplő, Balázs Attila szolidan gótikus, erőteljesen meggyőző alakítása.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek