Az értelmi fogyatékkal élő Charlie Gordon története a Virágot Algernonnak című műben egyszerre rendkívüli és hétköznapi. Mert az tényleg különleges, hogy a 60-as IQ-val rendelkező férfin végrehajtanak egy szellemi fejlődést ígérő agyműtétet, az viszont nagyon is ismerős, hogy a megvalósítás szakmai hiúság okán idő előtt, a kontrollt be nem várva történik meg. Az is csodálatos, ahogy Gordon a műtét után egyre látványosabban szárnyalni kezd, hisz’ tényleg megokosodik, ám az, ahogyan erre szűkebb környezete reagál, kiábrándítóan életszerű. 

 

A darabnak is ez a lényege, mármint a társadalom reakciójának a tükrözése, a világraszóló operáció szinte csak ürügy arra, hogy szembetaláljuk magunkat önmagunkkal, és azokkal a módokkal, ahogyan a „normálistól” elütő emberek felé viszonyulunk. A „művészet erejének” tudható be, hogy a nézőtéri székben ülve, két és fél órára mindenki jelesre vizsgázik empátiából. 

 

Daniel Keyes 1966-ban írt, itthon is több kiadást megért regényéből két filmfeldolgozás is készült, pár éve pedig Szervét Tibor jóvoltából megszületett a színpadi változat, s ő el is játszotta benne a főszerepet a Játékszínben, ahol 2015-ös bemutatója óta máig repertoáron van. Jó darab lett, üresjárat semmi, hasítunk előre Charlie-val. Amint megismerjük, megszeretjük, így aztán végig együttérzünk vele, felváltva drukkolunk és aggódunk érte. Feszes a dramaturgia, kezdetben tempósan emelkedünk az antihős mivoltában hősies Charlie-val, s csalódottan hullunk vissza a darab végére.

 

Igazi jutalomszerep Charlie figurája. Szervét Tibor nemcsak saját magát, de arra érdemes kollégáit is megajándékozta egy nagyívű alakítás lehetőségével, amihez mellesleg bőven kell színpadi tapasztalat, s nem kevés szufla, hiszen a főszereplő a játékidő alatt szinte le sem megy a színpadról. Még lényegesebb, hogy a karakter megformálása számos csúszdát rejt, hiszen a szellemi visszamaradottság megformálása hasonló kötéltánc, mint amikor részeget játszik a színész: egyetlen hamis, túlzó hangsúly vagy póz a ripacséria irányába tolja az alakítást. Ez tehát egy színészközpontú darab, akkor érdemes elővenni, ha megvan Charlie, vagyis az az aktor, aki elviszi a hátán az előadást. Mint tette a Szegedi Nemzeti Színházban Borovics Tamás. 

 

Borovics Charlie-ja szeretnivaló. Nagy baj volna, ha nem így lenne, hiszen ha a nézők nem zárják a szívükbe az első pillanatban, a fene megette. Borovicsból árad a naiv, ártatlan jóság, ez a tulajdonság óvja meg a világ kegyetlenségétől. Alig mérhető a léptéke annak, ahogy a színész ráfordul egy-egy szellemi lépcsőfokra (előbb oda, majd vissza), s bár a történet hipotetikus, nagyon is valóságosan éljük át egy emberi lény fejlődésének intellektuális, érzelmi és morális megpróbáltatásait. Az összes többi szereplő – akik mind több szerepet játszanak – valójában Charlie életét festik fel a másik oldalról, vagyis külső nézőpontból, mindnyájan más fajtáját és fokát képviselve az empátiának, illetve hiányának.

 

Balog József a kísérletet vezető orvosként kemény karrierista, akit a becsvágy hajt. A pékség alkalmazottjaként nagyhangú, gonoszkodó svindler, Charlie apjaként pedig szolid, pedáns és jelentéktelen. A klinikai munkatársát megformáló Rétfalvi Tamás lelkiismeretes és együttérző segítője Charlie-nak, kelekótya pékként viszont hisztis és irigy. Charlie tanára, majd szerelme szerepében Menczel Andrea odaadása tökéletesen indokolt és érthető, boldogsága, majd fokozatosan elhatalmasodó fájdalma hiteles és megindító.

 

Fekete Gizi széles skálán játszhat egyetlen este, de hát neki ez meg se kottyan. Charlie pótanyjaként (vagyis a Charlie-nak munkát adó pékség vezetőjeként) türelmes, jószívű ember, aki rögtön főnökké válik, ha szét kell csapni a Charlie-t zrikáló alkalmazottak között. Igen szórakoztató jelenség ízléstelen és ostoba főorvosfeleségként, a darab vége felé pedig, amikor anyaként lép színpadra, már csak egy, a világról alig tudomást vevő sziluett. Csorba Kata hat (kisebb-nagyobb) szerepet visz, melyek közül a nyegle, mókára kapható, mégsem teljesen lelketlen péklány, s az előítéletektől mentes, Charlie-t az összezuhanás utolsó stációjában be- és elfogadó bohém művész alakja a legmaradandóbb alakítása.

 

Megható történet Daniel Keyes regénye, s a színpadi változat is az. Szervét Tibor szövege professzionális színpadi rutinnal sűrít és dialogizál, s csalhatatlan színházi emberként adagolja és váltogatja az érzelmeket. Horgas Ádám rendező amellett, hogy biztos kézzel vezeti a cselekményt és a színészeket, feszes tempót diktál, így nemcsak a szereplők, de a nézők is hullámvasúton száguldanak. Az iram a bad end felé tartva egyre lassul, míg nem egy záró, reménytelenül monoton dalocskába, illetve képbe torkollik.

 

Nagyszerűek a váltások, amit Horgas Péter észrevétlenül sokarcú díszlete tesz lehetővé, ugyanis pillanatok alatt, egyetlen mozdulattal (meg persze rafinált fényekkel, vetítéssel) alakítható át a színpadkép egy újabb helyszínné. Bujdosó Nóra jelmezei pedig nemcsak nagyvonalúak, de szimbolikusan is kifejezőek, mint például az orvosi köpenyek hideg kékje, vagy a pékek ruhájának harsány sárgája.

 

Nem véletlen, hogy Borovics Tamás kardigánja Szegeden pont olyan, mint Szervét Tiboré a Játékszín előadásában. Az alkotói hármas ugyanis mindkét helyen ugyanaz, lényegében a budapesti előadás reinkarnálódott 120 kilométerrel odébb. Amivel abszolúte semmi probléma nincs, ezekben a TAO-támogatásmentes időkben meg pláne.

 

Az előadás adatlapja a port.hu oldalon itt található.