Ami legelőbb szembeötlik: a hatalmas, rettenetes harcsabajuszok. Aztán a rettenetes, slampos öltözékek. Aztán meg a rettenetes, kietlen rendőriroda, ami olajzöld, koszlott falaival, homályos üvegtégláival valószínűleg alig különbözik a hullaháztól.

Újlaki Dénes

A letűnt, de a zsigerekben masszívan tovább élő szocializmus visszfénye tükröződik az éjsötét krimikomédiában, amit Gothár Péter mulattatóan vitt színre a Kamrában Tar Sándor 1996-os, azonos című „regénye nyomán”. (Az adaptációt Németh Gábor és Gothár készítette.)

Gothár Péter rendezése elsősorban attraktív képekkel operál, a krimiműfajt kitágítva egészen a horrorig, olykor a véres burleszkig fokozva a borzalmakat. Ugyanakkor, miként az Tar regényében is megtörténik, sosem rugaszkodik el teljesen a történet a reálszituációktól, csak a valóság sötét dimenzióit emeli át infernális vízióiba.

Valahol Kelet-Magyarországon vagyunk, a kilencvenes években, a rendszerváltás eufóriája már a múlt ködébe vész, ám a társadalmi mélystruktúra, az emberi viszonyok rendje, a kegyetlen drill a mindennapok része maradt. Egy lerobbant rendőrkapitányság a történéssor helyszíne, ahol is a rendőri hierarchia különféle rendű és rangú viselői működtetik a soha nem lankadó ördögi gépezetet, fizikai és verbális erőszakot, akár gyilkosságokat is elkövetve, miközben az eseményeket át- meg átszövi egyfajta kiszámíthatatlan, krimiszerű háttér, amelynek elemei fel-felvillannak, ám a cselekvések tényleges mozgatórugói lényegében ismeretlenek maradnak.

A városban és a régióban rejtélyes betegség üti fel a fejét, talán a galambok terjesztik, talán egy még rejtélyesebb galambos ember, akinek csak nyomozzák a kilétét, ám igazán sosem derül ki, ki is ő valójában. Pontosabban csak verziók merülnek fel a titokzatos, vérzéses elhalálozásokról, amelyeket hol Borbán ezredes vagy Csiszár őrnagy vagy a többi fő- és alrendőr latolgat, társait is sokkolva, terrorizálva a felmerülő lehetőségekkel.

Kocsis Gergely

A helyszín látványa maga is riasztó, lepukkant rendőri irodát látunk, homályos, eltolható ablakokkal; a tér időnként kinyílik, utcai autós jelenetek és szűkös szobabelsők elevenednek meg a játéktérre ferdén rálátó nézőtér előtt. A helyiséget jellemzi még néhány ócska faoszlop, akárha fel lenne dúcolva a lepusztult iroda. (A díszletet Gothár Péter tervezte.) A lepusztultság a szereplők öltözékén is folytatódik, marcona alakokat látunk, férfiakat hatalmas bajusszal, lötyögő kabátokkal, nőket viseltes ruhákban, csiricsárén kifestve vagy hatalmas tomporral. Tihanyi Ildi pompás jelmezei igazán korfestők. 

S persze a borzalmak sora leginkább a szereplők játékában ölt testet. Gothárnak sikerült kikísérleteznie és tűpontosan eltalálnia egy olyan lebegő játékstílust, amely egyszerre komor, félelmet keltő, fenyegető, ugyanakkor abszurdba hajlóan élesen szatirikus, s olykor komédiaian mulatságos. Ahogy színre lépnek az újabb és újabb figurák, látszik, hogy Gothár nemcsak elmélyíti a krimikomédia műfaját, hanem olykor ironizálja, szatirizálja is. Ez a stiláris duplafenekűség számos filmjének is sajátja, ám itt most a Kamra szűk és intim terében felfokozottan érvényesül. 

Feltűnik például egy mély és eltorzított hang, amelynek gazdája egy maszkos rémalak, ama sötét fojtogató, aki rendre végez áldozataival. Az előadásban meglehetősen sok durva, mondhatni, brutális jelenet van, amelyben épp agyonvernek, kivégeznek valakit, rugdossák a földön fetrengőt, s a véres hullát épp csak odább lökik vagy a földbe tapossák. Tar Sándor világlátásának, létszemléletének illúziótlansága, keménysége találkozik a játékban Gothár szatirikus látásmódjának élességével, radikalizmusával. Mindehhez járul még Németh Gábor szövegének játékossága, metaforikus szellemessége, s a produkciót körülölelő korabeli slágertöredékek aurája az újra és újra felhangzó émelyítő tangóharmonika-szólamokkal, amelyek együttesen valamiféle mélyvilági víziót varázsolnak a néző elé.

Bezerédi Zoltán. Fotók: Puskel Zsolt, PORT.hu

Az előadás mégis hallatlanul mulatságos, a szituációk szatirikus éle, a töredezett nyelven is átcsillámló humor üdítővé teszi a produkciót. Pokolbéli poézis ez, amely egyszerre mutatja meg a valódi világot és annak gunyoros, abszurdba hajló képét. Mindez kevéssé működne persze a Katona színészeinek profizmusa, s ama játékbeli lebegés nélkül, amely szüntelenül ambivalenssé, sokértelművé teszi a jeleneteket.

Mindjárt az első epizódban Borbán ezredes (Kocsis Gergely) és Csiszár őrnagy (Mészáros Béla) sűrű drámaiságú párbeszéde nyitja az alvilági összecsapások sorát. A két férfi veszettül gyűlöli egymást, a főtiszt megveti beosztottját, az őrnagy undorodik felettesétől, de eljátsszák azért a hivatali rituálét; mintha csak kedélyesen cseverésznének, holott láthatólag hosszú évek óta összezárva utálják, gyötrik egymást. Kocsis ezredese slamposságában, sunyiságában, lakonikusságában is fenyegető és félelmetes. Igazi moral insanity, aki élvezetét leli abban, hogy megalázza beosztottját; kiégett, cinikus genya, a leggonoszabb fajtából. Mészáros Csiszár őrnagya kelletlenül válaszolgat felettesének, időnként kicsit meglendítve felemeli a karját, mintha csak tisztelegne, de nem, ez nem a tiszteletadás jele vagy a begyakorolt katonai rituálé imitálása, hanem a mélységes megvetésé, ami mögött viszolygás, gyűlölet, irigység, szakmai féltékenység – és ki tudja, mi még – rejtőzik. 

Az előadás pompásabbnál pompásabb karaktereket sorjáztat, a piros fotelben pöffeszkedő, eltunyult bajszos rendőrtől (Fekete Ernő) a beosztott, megfélemlített rendőrnőig, Malvin őrmesterig (Pelsőczy Réka). Utóbb még valami „szerelmi jelenet”-féle is kibontakozik a két közeg között, intimitás helyett ridegséggel, ami bármelyik pillanatban átcsúszhat életveszélyes fenyegetésbe. 

Aztán látunk még utcai leszámolást, pontosabban csak a „végeredményt”; két összezúzott arcú zsaru véres képpel mászik elő, a háttérben meg alvilági alakok osztják a gyilkot. Szó esik a „nyúlszájúról”, egy piros Audiról, a cselekményszálak olykor töredezettek, elvarratlanok, akárcsak a regényben. A szereplők némelyike több alakot is megformáz, Mészáros Blanka például lestrapált prosti és a betegeket élvezettel a másvilágra küldő ápolónő. A színtér egyik kiemelt szögletében, valahol egy toronyház magasában, egy borostás, magányos házmester, Vámosi „bácsi” keveri mérges kotyvalékait, vagy jelent recsegő mikrofonon a rendőrség beépített embereként, besúgóként vagy tán önkéntes rendőrként, majdnem mindegy. Bezerédi Zoltán lerobbant, torzonborz öreget jelenít meg érzékletesen, később, egy abszurdba hajló jelenetben ő lesz ama feltámadt halott, aki alsóneműben mászik elő a hullaház tepsijéből, és riadalmat keltve masírozik színre.

A mindvégig lendületes előadás telis-tele van tűzdelve morbid, ironikus, fergeteges játékokkal, csontok reccsennek, vér fröccsen, borzongató hangok hangzanak fel, és sosem tudjuk, hogy amit látunk, maga a véres valóság vagy annak kifordított, ironizált tükörképe.

Tar Sándor sötét, illúziótlan, végtelenül kegyetlen és nagy precizitással megrajzolt regényvilága hitelesen és mulattatóan jelenik meg a játékban, amely egyes pontokon mintha elrugaszkodna a magyar valóságtól, s elvont, időtlen krimiként lebegne előttünk. De nem, ez mégiscsak a kilencvenes évek magyar valósága. Olajszőkítéssel, skálás reklámzacskóval, a rendőri fogdák rideg kietlenségével. A velünk élő múlttal.

Az előadás adatlapja a port.hu oldalon itt található.