A Gramofon folyóirat Perényi Miklós ünneplésére különszámot jelentetett meg, melyet a koncert előtt ingyen osztogattak. Egy itt közölt interjúban így tárulkozik ki Perényi Kocsis Zoltánnak: „A dologért a legtöbbet, egész lényemet ajánlom föl. Véleményem szerint ez az, amit alázatnak hívnak.” Igen ám, de ezt bonyolítja, hogy nem mindegy, hogyan hangzik el az ajánlat. Mert köztudott – tapasztalhattuk nem egyszer a művészet történetében –, hogy a múzsák vagy a művészet nemtői kegyetlenek, azaz korántsem minden ajánlatot fogadnak el, legyen mégoly őszinte és alázatos az indítványozó részéről. Perényit azonban kegyeikbe fogadták az istenek, talán azért, mert ajánlatait, voltaképpen zenei áldozatait a nekik leginkább tetsző módon, vagyis a lehető legtermészetesebben, minden cicomától és máztól mentesen kínálja fel a számukra.
 Perényi Miklós |
Természetesség, minden műviségtől mentes művésziség – ezt éreztem már az első szám, Bach eredetileg csembalóra és viola da gambára írt G-dúr szonátájának kezdő ütemeinél. Perényi és Schiff András táncosan, kecsesen, ugyanakkor némi melankóliával léptették fel az Adagio témáját, és ugyanilyen magától értetődő egyszerűséggel szőtték tovább a következő tételekben is a bonyolult polifonikus vásznat. Tökéletes kamarazenélést hallottunk; két teljesen egyenrangú, noha egyébként erősen elütő alkatú fél mívesen koreografált párbeszédét, olyan magasrendű alázattal a művek és egymás iránt, hogy élvezetünket nem zavarták Schiff hanghibái, ritmikai bizonytalankodásai, melyek különösen Mendelssohn ritkán hallható B-dúr szonátájában (op. 45) voltak számosak. Ez a mű olyan, mintha Brahms (első tétel) és Schubert (második tétel), valamint a kettőjükhöz kapcsolódó Beethoven (harmadik tétel) közösen írták volna. Mégsem zenetörténeti kaleidoszkóp vagy elegyes érzemények vegyes felvágottja – ihletett, nemes tartású muzsika, mely méltó interpretációban hangzott el. Felfedezés volt a méltatlanul ritkán szereplő szonáta; kékszemű német naivitás és izzó szenvedélyesség meggyőző egysége.
A szünet után elsőként Janáček ugyancsak nem állandóan szereplő, elbűvölően kedves és ötletes Pohádka (Tündérmese) című rövid, háromtételes művét hallhattuk. Lenyűgöző volt a hangszínek, az árnyalatok bősége, a karakterek gazdagsága, az álnaiv játékosság és a gonoszkodóan reflektált zeneszerzői kommentárok egysége; Schiff – aki végig Bösendorfer hangszeren játszott, és a Bach-darabban minden historizáló szándék nélkül erősen csembalószerű hangképet teremtett – képes volt sűrű, telt, egészen későromantikus hangzás előállítására, míg Perényi a kissé nőies karakterű, ábrándosabb véralkatú protagonista szerepét adta; a muzikológusok nem véletlenül keresnek (és talán találhatnak is) bizonyos rejtett szerelmi hátteret Janáček eme könnybe lábadt szemű remekében.
 Schiff András |
A programot és a délelőttöt Beethoven egyik ritkán látogatott csúcsa, az A-dúr szonáta (op. 69) koronázta meg. Az előző számok összes érzelme és indulata egyesült most: naivitás, dallamos ábrándozás, humor (mely olykor egészen ördögivé vadul), melodikus érzékenység, áradó érzelmi viharzás, sokoldalúan kiaknázott monotematika; röviden: visszafogott és olykor kitörő, de nem teljesen zabolázhatatlan szenvedélyek egyidejűsége. Bámulatos súlyegyent teremtett a két ihletett művész. Perényi kíséret nélküli csellója monologizálva, improvizatív útkereséssel indította a darabot az aszimmetrikus, öt ütemes főtémával, mely ekkor még nem bizonyosan az, de minden jel arra vall, hogy hamarosan azzá válik; nem határozatlanul, de mégis hezitálva lép fel, hogy aztán néhány taktus múltán a zongorafutamok indáival egybefonódva teljes pompájában bontakozzék ki. Hogy milyen nagy művészek, azt az expozíció ismétlésénél lehetett világosan hallani: Schiff a két kéz unisonójában előadott főtémát úgy vezette elő, hogy másodszor a basszus szólamot hangsúlyozta, Perényi pedig kissé visszahúzódott, komoly értelmet adva ezzel a gyengébb interpretációkban felesleges pedánskodásnak tűnő ismétlésnek. A démonikus, erősen szinkópás Scherzo tétel igen gyors tempóban és lendülettel szólalt meg, a harmadik tétel pedig telt áradással futott be a nehezen megtalált kiegyenlítettség révébe.
A művészek a nagy tapsot egy Beethoven- (Variációk Mozart Varázsfuvolájának egy témájára) és egy Mendelssohn-darabbal (a Lieder ohne Worte című sorozatból) köszönték meg.
V.ö. Várkonyi Tamás: Elfogult sorok a gordonka költőjéről
Katona Márta: Perényi Miklós és Schiff András hangversenye Perényi Miklós 60. születénapja alkalmából