Csomós Marit látni jó, Csomós Marit látni mindig jó – én szerencsés vagyok, sokszor láttam, vagyis van minek eszembe jutni, miközben nézem, ahogy ott ül a színpad jobb oldalán és meséli a történetet. Narrátor ő, nem a magát süketnémának tettető Bromden, a főnök. Pedig elmondja, hogy milyen nagy volt az ő indián apja, aztán milyen kicsi lett, és hogy ő maga is milyen kicsinek tudja magát, de mégsem Bromden, akiben odabent épül föl az indulat és a nagyság – Csomós Mari nem őt játssza. Meséli a történetet valamennyire, kommentálja a figurákat valamennyire – szóval leveszi a terhet a megmutatásról valamennyire.
 Csomós Mari |
A szöveg maga is a megmutatás ellen dolgozik. Zsótér Sándor és Ambrus Mária fordítása a beszédre és nem az akcióra támaszkodik; ilyenformán a kívülről berobbanó McMurphynek például nem kell kitapasztalni a benti viszonyokat, hierarchiát és szabályrendszert, mert Harding – akit maga Zsótér alakít – lesz olyan szíves, és elmeséli neki.
A szünetben néhány barátomnak gyorsan fölelevenítettem a sztorit, vázoltam az egyes figurák történetét (noha ebben az előadásban Harding sztorija felületesen, Billy Bibbitté még felületesebben jelenik meg/hangzik el); erre részint azért volt szükség, mert nincs mindenkinek a fejében elevenen a regény, másrészt azért, mert az előadás hangsúlyeltolódásainak megértéséhez és követéséhez nem árt tudni. Vagyis nem tudom, hogy aki nem olvasta frissen a regényt, hogyan érti ezt a történetet.
A színpadon a türkiz dominál: türkiz Ratched nővér haja, meg az ápolók haja is, sőt, nekik az arcuk is türkiz; türkiz a gumikesztyű meg a doktor öltönye. A türkizkéken kívül még egy felfújható, átlátszó barlangszerűség is dominál – ráborul finoman a szereplőkre, van rajta ajtó meg egy lyuk, amin szükség esetén ugyancsak lehet közlekedni. Lefogadom, hogy valamikor le fog engedni. És tényleg, egy kicsikét. Látványos.
 Vilmányi Benett, Sodró Eliza |
Ratched nővér – itt nem „főnéni” – nem igazán félelmetes, noha Kováts Adél úgy ráfagyasztja arcára a mosolyt, hogy attól lehet tartani, akkor reped szét a bőre, ha elkomolyodik. Nem vigyor, pláne nem vicsor: mosoly ez, egyenest a mélyhűtőből. Hozzá mézes hang dukál. Hatásos.
Jó ötlet volt Vilmányi Benettre osztani McMurphyt; ez koncepció, érteni lehet. A fiatal sráctól ugyanis teljességgel hihető, hogy fogalma sincs a belviszonyokról, viszont el van ragadtatva attól a frappáns ötletétől, hogy hülyének tettetve magát kicselezi, megússza a börtönt. „Rafkós” vagány, de van benne szívjóság és közösségi érzés. Vilmányi azt a folyamatot már nehezebben teszi elénk, amely a Ratcheddel való kapcsolatot tekeri el a tragédiáig, mert nincsen folyamat, és ami van, az szakadozott, lyukas.
Hasonlóan redukált az ápoltak karakterének megmutatása. Igen, Billy Bibbit dadogása például megvan – és László Zsoltnak köszönhetően megterem mögé a figura is. Harding szerepébe a rendező, Zsótér Sándor ugrott be: sok szövege van, értelmes fickó, de „ápoltsága” elhalványul, hiába mondják, nem látom, hogy mi a probléma itt. Martini alakja, története homályban marad, pedig Martin Márta bizonyára el tudná játszani.
 Fotók: Puskel Zsolt, PORT.hu |
Megvan Billy „beavatási bulija” – már annak, aki tudja, miért kell beavatni. A készülődés, ami egyben az ápoltak közösséggé kovácsolódásának folyamata is, távolról dereng.
Nincs süvítő drámai erő, nincs robbanásveszély – kicsike petárdák itt-ott. Érteni vélem a gondolatot: az ápoltak önként vetik alá magukat a Ratched nővér által vezérelt kemény, ám élhetőnek mutatkozó belvilágnak, amely még mindig kevésbé félelmetes, mint az ismeretlen külvilág. Nem ráz meg, hiszen nem jut eszembe magamra és a világomra vonatkoztatni, ahogy azt sem, amikor a színpadról felénk mutatnak, ha a hülyékről beszélnek.