A Fortepan-jelenség tipikus startup, jóval a startupok előtti időből. Személyes passziónak indult, tudatosan vallott elvek szerint felépített küldetés: közösen szerkesztett és szabadon böngészhető, felhasználható adatbázissá fejleszteni az analóg fotózás korának szerteszét kallódó dokumentumait. Hogy nem csak jól tálalt marketingfogás a tárlat „profilképén” az alapító, Tamási Miklós bemutatása egy zsáknyi, lomtalanításból guberált képpel, azt személyesen is tudom tanúsítani. „Minden múlt a múltam…” – üzeni Rakovszky Zsuzsa versével a kiállítás címe, és rám történetesen az állítás szó szerint igaz. Annak idején ugyanis együtt guberáltam Tamási Miklóssal, amikor ő még nem volt Fortepan, csak egy hozzám hasonlóan lelkes résztvevő az angyalföldi József Attila Művelődési Központ könyvkötő tanfolyamán. Én fotelt kerestem, ő már akkor is papírrégiséget – gimnazista létére profin felszerelkezve elemlámpával, kesztyűvel, hátizsákkal. Álmomban sem gondoltam volna, hogy a nyolcvanas évek végén, a langyos őszi estéken egy országosan ismertté váló gyűjtemény alapítójával kotorászom a szemétben, és hogy az ő elszánt szenvedélyének közcélú kifutása lesz. Pedig lett: a 2010-ben útjára indított Fortepan weboldal, amely többségében amatőr fotósok privát képeit teszi közzé azóta is, havi rendszerességgel az interneten. 

 

A korszakhatár 1990, azaz a rendszerváltás. Ami ezután következett már nem tartozik az oldal létrehozóinak érdeklődési körébe. Ami előtte van, valamiképpen valóban lezárt egész, legalábbis a mából nézve annak tűnik: a megannyi ellentmondással teli huszadik század, a globalizáció nyitánya. Két világháború, példa nélküli technikai felfutás, a világűr meghódítása, a tudás sosem sejtett mértékű és intenzitású megosztása – és még mindig nehezen tudjuk eldönteni, hogy a kezdete vagy a vége volt ez a száz év valaminek. Egyvalami azonban biztosnak látszik: a kapcsolatok határainak kitágulásával az együttműködés és a közös cselekvés már nemcsak szépen hangzó idea, hanem sürgető szükség. Minden kíméletlen, félresikerült és felemelő kísérlet, amely az elmúlt száz évben egy kollektív társadalom létrehozására irányult, tanulság és figyelmeztetés a ma élő generációknak: a változás nem odázható el tovább. Én gyerekkoromban még az atomháborútól vártam rettegve az apokalipszist, a gyerekeim már a klímakatasztrófától. A felpörgetett mobilitás perspektívájából a véres és viszontagságos huszadik század békés aranykornak tűnik, döcögő triciklinek a tizenkétsávos autópályán. 

 

Különösképpen a privát fotókon, amelyekből mindnyájan, akik a huszadik században éltük le az életünknek legalább a felét, őrzünk otthon egy szekrényre valót.  A papírképekkel, pláne fekete-fehér, négyzetes formátumúakkal tömött fiók tipikus kortünet, elválaszthatatlan a 19-cel kezdődő évszámoktól, és felfoghatatlan a 20-assal kezdődő évek szülöttei számára. Beszédes bizonyítéka ennek, hogy az oldal elnevezését – Fortepan – meg kell magyarázni a kiállítás látogatói számára, hiszen az, hogy ez a váci Forte gyár filmjének a neve, ma már nem nyilvánvaló. A papírkép a lomtalanításban végezte a hiteles történelmi emlékezettel együtt. A személyesen megélt sors azonban többnyire fütyül a világpolitikára, megüli a születésnapokat, ünnepeket háború idején is, a szegénység és a megszorítások közepette makacsul tör a boldogság felé. A privát fotók elsődleges célja, hogy arcokat örökítsenek meg a múltból, de a kamerába mosolygó alakok körül a díszlet félreérthetetlenül vall a korról, amelyben a kép született. 

 

A személyes történelem fontosságát hangsúlyozza a kiállítás koncepciója, mely az eltérő évjáratú képeket az emberi élet stációi szerint rendezi tematikus egységekbe. A gyerekkor, ifjúkor, felnőttkor és időskor problémái évszámtól függetlenül azonosak, csak a díszlet változik. Olykor pedig durván közbeszól a történelem, és saját játékszabályait kényszeríti a résztvevőkre. A kronologikus sorba rendezett képfolyamban időnként megsűrűsödik és csomókba áll az idő. Egyes fotók kapcsán az időre merőleges tengely mentén bomlik tovább egy-egy életmű, tematika, történelmi helyzet vagy esemény. Szalay Zoltán ingázókról készített portrésorozata, Carl Lutz embermentő tevékenysége, a holokauszt megdöbbentően gyér fotóarchívuma, az első világháború amatőr vagy a második hivatásos haditudósítója, Sztálin bal füle vagy a húszforintos kidolgozott férfi felsőtestének öttusázó modellje révén feltáruló háttértörténetek a huszadik század sorsfordító eseményeinek állítanak emléket, az UVATERV leégett fotó- és tervarchívumának mentése pedig a Fortepan önkénteseinek és értékőrző gyakorlatának. 

 

A tárlat, bár az idő múlásáról, mégsem a múltról szól, sokkal inkább a változásról, annak szükségszerű és olykor mulatságos természetéről. Ezt erősíti a kiállítási enteriőrökön kívül létrehozott installációk sora: a belépőt fogadó, folyton változó képkockákból álló kivilágított fal, a szétlőtt, majd helyreállított Budapestet mutató képpárok a rekonstruált, fiktív utcakép társaságában, vagy az „előtte-utána” helyzetet szellemesen megjelenítő ellesett pillanatok a kiállítás „játszóterében”. Itt magunk is részesei lehetünk a kurátori munkának, kiválaszthatjuk kedvenc képeinket: a szavazás eredményét a rendezők folyton frissítik. A kurátorok szenvedélye a kép iránt nem ismer határt, a tárlat átkúszik a múzeumshop terébe is, ahol a látogatót további meglepetések várják, bizonyítva, hogy mi mindent lehet a képpel és a kép ürügyén művelni. 

 

A Fortepan weboldal elindítóinak zsenialitása abban állt, hogy mint minden valamirevaló startup, már azelőtt felismerték az igényt, mielőtt a célközönség ráeszmélt volna, hogy mire lesz szüksége. Az utolsó pillanatban mentették meg egy letűnő kor relikviáit, és az elavult helyébe lépő korszerű technológia segítségével átmentették a maradandó értéket a jövőbe. Az már csak hab a tortán, hogy mindezt önkéntes munkával, mondhatni személyes elhivatottság okán. Az önkéntesek a tárlaton látható videó tanúsága szerint nem lelkes fiatalok, hanem érett korú szenvedélybetegei a képpel írt történelemnek. Ez persze érthető, hisz ahhoz, hogy egy kép háttere felderíthető legyen, szükséges a megélt múlt tapasztalata. A művészettörténész szakma némi kétséggel figyeli az archívum pontos adatolását, nekem viszont laikusként meggyőződésem, hogy a szubjektív hozzáadott érték még a tévedésekkel együtt, sőt azokkal együtt ad igazán hű képet az idő múlásáról, arról, hogy minden múlt a múltunk…

 

Az évek során a privát fotók kollekciója adományozók és felajánlások révén számos hagyatékkal bővült, tematikus egységek, személyes életművek kerültek a Fortepan birtokába, megsokszorozva ezzel az önkéntesek munkáját. A feldolgozást és a képek datálását, azonosítását ma is önkéntesek végzik, Tamási Miklós az egyetlen „alkalmazott”, aki szponzorok jóvoltából ma már főállásban foglalkozik a gyűjteménnyel. A Fortepan a változó és a változatlan egymást feltételező működésének mementója, valódi közgyűjtemény, mely egyedülálló módon szolgálja a közös tudást: a képek nemcsak böngészhetők, de szabadon, jogdíj nélkül felhasználhatók. Az alapító a kiállításon látható videóban meg is okolja, miért. A gyűjtemény és a kiállítás is azzal a szándékkal szólítja meg a közönséget, hogy a történelem turkálójában matatva együttérzést ébresszen a szegény, méltatlanul lesajnált, lejáratott, félremagyarázott huszadik század – közös múltunk iránt.