Különlegesnek ígérkezett a Fehér nyuszi, vörös nyuszi című előadás, leginkább azért, mert számos szerzői előírás – mondhatnánk szerzői utasításnak is, de akkor a hagyomány sugárútjáról beszélnénk, márpedig Soleimanpour éppen azt kerüli jókora ívben -, szóval számos szerzői előírás feszül szembe a szokásos színházcsinálással.

A 2010-ben írott darab világpremierje New Yorkban volt („egy korai változat volt ez”, így a híradások), első nagy sikerét az Edinburgh-i Fringe Fesztiválon aratta – és Magyarország az ötvennegyedik a sorban, ahol bemutatták. „One-man-show”, mondhatnám, de ezzel megint egy hagyományos színházi kategóriával hozakodnék elő, ami ráadásul nem is teljesen igaz.

Hiszen eleve ketten vannak a színpadon, még ha az egyikük láthatatlan is. A szerző ugyanis végig jelen van; furcsa dialógusban a színésszel, a „színészével”, ahogy többször mondja: hol neki beszél önmagáról, hogy róla a közönségnek. Glisszandós jelenlét.

De nem csak ők ketten vannak ott, hanem időnként a közönségből is néhányan. Soleimanpour előírja a színésznek, hogy mit írjon elő a közönségnek – és itt lép be a képbe Alföldi Róbert (illetve nem itt lép be, hiszen kezdettől ott van), aki nemcsak színész, hanem rendező és showman is, vagyis mit neki „kezelni” háromszázharmincvalahány embert a nézőtéren, igazán semmiség. De Alföldi behoz valamit, egy hangot, a jelenlétnek egy sajátos aktivitását, pulzálását, amire Nassim, ott a teheráni dolgozószobájában, bizonyos értelemben a világtól elzárva nem is gondolhatott. És nem csak azért nem, mert akkoriban nem hagyhatta el Iránt, hanem mert egyáltalán nem ismeri Alföldi Róbertet. (Ahogy a többi előadás színészét sem, teszem hozzá.)

Alföldi sem ismerte a darabot – ott a színpadon adta a kezébe a fordító, Ugrai István. Nem az üres kezébe egyébként, mert abban a kézben volt egy fiola, abban valami porcukorszerű por – tudtuk: el fog sülni. És mivel Alföldi sem tudhatta, milyen fordulatokat, esetleg csapdákat rejt a mű, ezért – no meg a közönséggel való intenzív kapcsolattartásért – jól elhúzta az elejét, nehogy túl rövidnek érezzük.

Két pohár víz áll az asztalon, az egyikbe az egyik néző beleszórja azt a bizonyos fehér port – tegyük föl, hogy méreg. Egy másik néző vállalja, hogy a zsöllyében ülve jegyzetel – én is szoktam, bár nem épp így -, azaz a távollévő szerzőnek rögzíti az előadáson történteket. Biztos értesül is mindenről, hiszen többször megüzeni az emailcímét, és mivel már nincs útlevélmegvonással büntetve a katonai szolgálat megtagadása miatt, a levelet sem lehet elfogni.

Nassim Soleimanpour immár jónéhány éve Berlinben él, és amikor nem ott van, akkor futkos szerte a világban az előadásai nyomában. Vagyis a politikai „imminent danger” nem áll fenn – de ettől még fennáll szélesebb értelemben minden. Például a piros nyuszi-fehér nyuszi tanmeséje: az összezárt nyuszik versenyt futnak a létra tetején elhelyezett répáért, és amelyik megkaparintja, azt pirosra festik. A piros nyuszit pedig utálni fogják a többiek. Akkor is, amikor már nincsen répa. A tanmese tanulsága elég transzparens: gyűlöletet szítani és azt átörökíteni a következő nemzedékekre nem bonyolult feladat, ahogy nem bonyolult az egyes emberek legalantasabb ösztöneire játszani – megcsinálja minden ócska diktátor.

Fotók: Mészáros Csaba, Átrium

De ez csak – az önként vállalkozó nézőkkel előadva – az este egyik epizódja. A másik, ami végigvonul az előadás egészén, a színházzal való játék: a színész mint játékmester lebontja azt a bizonyos negyedik falat, és megismerkedik velünk, valamint bennünket, nézőket is „viszonyba hoz” egymással. Alföldinek igazán kézre áll ez a manőver (és csak egyszer-egyszer bukik ki belőle egy-egy keményebb parancs formájában a rendező): könnyedén eljátszik a szellemalakban jelenlévő szerzővel és a valóságosan jelenlévő közönséggel. Vagyis szórakozunk, az a helyzet.

Még akkor is, amikor előkerül a két egyforma pohár dilemmája: meg kell innia az egyik pohár vizet. Vagy azt, amelyikben a „méreg” van, vagy a másikat. Itt persze velünk folyik a játék: hagyjuk-e, engedjük-e. Csakhogy: Alföldi ebben a jelenetsorban „felülüti” a szerzőt, ugyanis visszarántja a darabot arra a bizonyos, föntebb említett „sugárútra”, a színház világába. Nem csúszik át „civilbe”, nem merül föl, hogy Alföldi Róbert mérget ihat ezen a színpadon, hogy nyíltszíni öngyilkosságot fog elkövetni. Nem: Alföldi, a színész eljátssza, hogy esetleg mérget iszik (amúgy ráadásul a pormentes pohár vizet issza meg, persze), vagyis nem sújt bennünket a színházon túli felelősségérzet terhével. Merthogy Soleimanpourral szemben ő valódi színházi ember. Arról viszont nem szól a szerző szövege, hogy színházi közegben hogyan is lehet morálisan bevonni bennünket.