 Csató Kata az előadásban |
A Noémi és Noellában a bal agyféltekénknek sok dolga nincs, Bartal Kiss Rita és Csató Kata jóvoltából szinte szavak nélküli világra bukkanunk, melyet merész álmok, kíváncsi vágyak, szeszélyesen változó hangulatok uralnak. A Kolibri Évadnyitó Reneszánsz Fesztivál záróelőadásán két, álomvilágban élő kisasszony vendégei vagyunk, akik magányukat hatalmas, virgonc bábsereglettel oldják: amit csak megérintenek, életre kel. És mindehhez nem kell más, mint humor és fantázia, szeretet és egy csipetnyi álompor.
Bartal Kiss Rita, alias Noella a nézőkön átesve, a székek között botladozva, alaposan felmálházva viharzik be a színpadra, mint egy váratlanul landoló Mary Poppins. Napernyővel feldíszített asztalhoz tart, melyhez két szék és két bögre tartozik. Az egyik szék üres, az egyik bögre meg árválkodik magában. A kisasszony mégsem magányos, egy aprócska mókust és egy rózsaszín kardigános hangyát kap elő, majd ültet az asztalon található makettházikóba, eljátszva, hogy a két figura együtt teázgat nagy egyetértésben.
 Bartal Kiss Rita az előadásban. Fotó: Karip Tímea |
Lassan azért Noella társa, Noémi is befut, miután egy összegyűrt füzetlapon értesítette barátnőjét jöveteléről: a két ábrándos kisasszony varázslattal telíti a színpadot. A szeplőkkel pöttyözött, édesbús, női Chaplin (Bartal Kiss Rita-Noella) és a cserkészlánykának álcázott energiabomba (Csató Kata-Noémi) figurája markánsan eltér. Noella romantikusan merengő alakja szalmakalapban, fehér blúzban, fodros szoknyában úgy hat, mintha egy százéves, megfakult fotóról sétált volna le, Noémi viszont sokkal szelesebb, temperamentumosabb és abszolút mai szereplő, akinek kiegészítői a bakancs és a szafarikalap. De nem csak a szereplők jelmezének van stílusa, a két kisasszonyt körülvevő tárgyaknak – a gobelinnel díszített retikülnek, az aprócska, színes, mázas csészéknek, a lyukacsos napernyőnek, a méregzöld terítőnek, a színes, fonott bőröndnek – is szinte lelke van: a dédnagymamás miliő egyszerűen beszippantja a nézőt.
A bőröndökben, fonott kosárban, táskákban számtalan báb rejtőzik: felbukkan egy pajkos, zöld orrszarvú, egy merengő elefánt, egy narancsszínű zsiráf, egy háromtagú süncsalád, végül pedig még egy hatalmas bálna is belibeg. Az állatfigurák hozzák magukkal álmaikat is. A bumfordi elefánt titkos naplójába lapozva például kiderül, hogy a kiselefánt olykor pillangónak álmodja magát: abban a pillanatban az egyik kisasszony már röpteti a magasba, ő pedig már lebeg is, átszellemülten és hullámzó fülekkel. A mókus és a hangyahölgy a napernyőn lengedező aprócska kosarakba kéredzkedik: a fehér óriástányér úgy pördül meg Noella keze nyomán, mint egy körhinta, a kisasszony végül alig győzi tartani a pörgő ernyőt, viszi magával a svung, még a nézők közé is beszédül.
Meg kell hagyni, ezek a figurák egyáltalán nem járnak két lábbal a földön: vagy repülnek, vagy lebegnek, vagy álmodnak, vagy vágyakoznak éppen. Az előadásnak éppen az a különleges bája, hogy elkapja azt a bódító, álomittas, merengő állapotot, melybe a gyerekek mindig jóval nagyobb bizalommal szokták vetni magukat, mint a felnőttek. Amikor a napernyőre mélykék muszlinsál kerül, Noella felfújt arccal, nagyokat kalimpálva úszni kezd, a bábok pedig lassan lebegnek a képzeletbeli óceánban. Noémi hatalmas, csillogó, zöld bálnaként tér vissza, (jelmezét hátizsákként akasztva magára), farkával nagyokat csapdosva lubickol a hullámok között. Mágikus családteremtési kísérlet, ami itt folyik, ahogy Noémi apró csészéket helyez az asztalra, hosszú sorban, megvendégelve az összes bábot, a csoportkép pedig azzal lesz teljes, ahogy a bálna komótosan ráúszik a napernyő tetejére.