Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

AZ UTOLSÓ ZSIDÓ

Shakespeare – Mohácsi testvérek: A velencei kalmár / Miskolci Nemzeti Színház
2019. máj. 5.
A velenceiek már a spájzban vannak: előzzük meg a bajt, és induljunk azonnal Miskolcra színházat nézni! JÁSZAY TAMÁS ÍRÁSA.

Nincs még egy magyar kőszínház, ami annyit és olyan minőségben beszélne kirekesztésről, intoleranciáról, az ordas eszmék megállításának elszúrt lehetőségeiről, mint a Miskolci Nemzeti Színház. A színházvezetés jól gondolja és érzi, hogy a téma nem tud unalmas lenni, egyelőre biztosan nem. Abban is példát mutat, amikor tudatosítja, hogy az emlékezésnek és emlékeztetésnek lényegi hozzávalója a folytonosság: Miskolcon nem a stúdiószínpadon eldugva pipálják ki a kötelező penzumot két zenés komédia között, a profil szerves része a saját múltra és jelenre adott érdemi reflexió.

Középen Görög László és Simon Zoltán, hátul Papp Endre és Rózsa Krisztián
Középen Görög László és Simon Zoltán, hátul Papp Endre és Rózsa Krisztián

Most már egy sor ragyogó előadás – Béres Attila A mi osztályunkja, Mohácsi János Kabaréja, Rusznyák Gábor Kivilágos kivirradtigja – beszél minderről könyörtelen céltudatossággal, kőkeményen megdolgozva a nézői várakozásokat és előítéleteket. Adja magát az előadások összeolvasása: Jedwabne, Berlin, illetve a magyar puszta után most a Kelet és Nyugat közötti tradicionális átjáró, Velence multikulti határállomása következik. A Mohácsi-testvérek A velencei kalmárja összegez és jósol, miközben minden eddiginél közelebbről szemléli a veszélyt: ott vagyunk már a kígyó fészkében, ennél nem lehet már beljebb hatolni.

Bevallom: a budapesti Nemzeti Színház előző-előző korszakának legvégén, 2013 tavaszán bemutatott, Mohácsi-féle Velencei nem hagyott bennem mély nyomokat. Túl közel volt a végjáték, túl sok volt a színházra teherként pakolt nézői várakozás és politikai nyomás, túlságosan az akkor és ottnak szóló utalásokra koncentrált a figyelem. Úgy sejtem, nem változott sokat a szöveg, viszont hogy mélyült és szélesedett, hogy a színészek itt a sorok mögé állnak mindenestül, abban biztos vagyok. Az látszik, hogy most, Miskolcon a nyugodt alkotókörülmények, a pompás kondícióban lévő társulat és a nem rohanvást készült, hanem már szilárd lábakon álló alapanyag mind segített abban, hogy az utóbbi évek egyik legkiemelkedőbb Shakespeare- és Mohácsi-előadása létrejöjjön.

Mohácsiék itt ugyanis azt csinálják, amiben a legjobbak: miközben lazán ragaszkodnak az eredeti műhöz, könnyed eleganciával és hibátlan humorérzékkel rámutatnak a shakespeare-i szöveg nem éppen acélos megoldásaira. (Sose értettem, hogy a bírósági jelenetben miért nem ismerik fel a két férfinak öltözött nőt, mindig nehezen tűrtem Portia és ládáinak nyögvenyelős népmeséjét, de most már legalább lesz mire visszagondolni a nehéz nézőtéri pillanatokban.) Az írópáros malmára hajtja a vizet, hogy maga a mű igazi problem play, nem egykönnyen sorolható se a tragédiák, se a vígjátékok közé a kusza, sok, hosszan és körülményesen tekergetett mellékszálat tartalmazó, a XX. század második fele óta eleve nagyon nehézkesen megközelíthető darab.

Jelenetkép, elöl Szatmári György, Molnár Gábor Tamás és Simon Zoltán, hátul Farkas Sándor, Feczesin Kristóf és Rózsa Krisztián
Jelenetkép, elöl Szatmári György, Molnár Sándor Tamás és Simon Zoltán, hátul Farkas Sándor, Feczesin Kristóf és Rózsa Krisztián

Az újraírók (meg a dramaturg Perczel Enikő) alaposan megregulázzák az el-elkalandozó szerzői figyelmet, kötéseket vágnak szét, új kapcsolatokat alapítanak és nevelgetnek, de attól se félnek, hogy néha beismertessék a szereplőkkel, ha zsákutcába jutottak. Kényelmesen jut hely a rendező-írópáros védjegy-jeleneteinek is, mint amilyen a nyakló nélküli mulatozás vagy a mindent eldöntő, váratlan fordulatokkal operáló bírósági tárgyalás. (Kicsit vártam, hátha Shylock mégis kivágja az egy font húst Antonio szép testéből, hogy tanúi legyünk egy klasszikus, Mohácsi-féle nagyműtétnek is.) Változtatásaik mindig koncepciózusak, és ennek köszönhetően egyfelől az előadás három és fél órás játékideje elröppen, másrészt a legmeredekebb helyzetekben is képes vagyok drukkolni, hogy ne az történjen, amit Shakespeare megírt.

Három párhuzamos, mégis szorosan összetartozó szint kontúrjai rajzolódnak ki. A címszereplő Antonio és léha köre mellett Shylock egyszemélyesre fogyatkozó népe-családja, illetve Portia rutinná merevedett kérővadászata körül forognak a sokáig egymástól független történések. Mohácsiék színpadán önálló, hosszú jelenetek sorjáznak, miközben behatóan megismerjük azt a közeget, ami kitermelte azokat az iszonyú mondatokat, amik itt gátlás nélkül kicsúsznak gyakorlatilag bárki és mindenki száján.

Ez a Velence elviselhetetlen hely. Már akinek, teszem hozzá gyorsan, mert az orrát lógató Antonio – ez a keret miatt fontos motívum, és a végén már senki se keresse az okot a melankolikus korszellemben, ld. még a Vízkeresztet – és nagy létszámú „baráti” (erre is visszatérünk) közege úgy tenyészik, mulatozik, egyszóval él, mint Marci Hevesen. A kerek szülinap ünneplésére összegyűlt csapat a hepibörzdéjbe is beledalolja, hogy „vesszenek a zsidók”, csak hogy tudjuk, mi merre hány méter Velence közigazgatási határain belül. A velencei parasztok, akarom mondani, nemes urak szája nem egyszerűen rááll a zsidózásra: mintha csak bevásárlólistát olvasgatnának, úgy csúsznak ki a zsidóviccek. Shylock sziklaarccal hallgatja megalázását, ezerszer hallotta, fogja is még eleget. Nagy színházi alkalom ez, hogy a léhűtő sereg tagjai saját arcélt kapjanak, meg közben élvezzük a jól ismert mohácsis színpadi kavalkád hatásmechanizmusát. Mindez amúgy színház a színházban a javából: a velencei showmanek főleg egymásnak produkálják magukat, mindenki folyton bizonygatja, hogy ő a kakas a szemétdombon, és tudjuk jól, ennek mindig hálás közönsége van.

Mészöly Anna és Görög László
Mészöly Anna és Görög László

Velence alfahímjei – legalábbis annak képzelik magukat, ez elég korán kiderül – nem csupán az antiszemitizmusban a kortársaink, hanem úgy általában is rasszisták, a buziknál csak a leszbikusokat utálják jobban, és a nők életben-háztartásban betöltött helyéről is határozott elképzeléseik vannak. Gondolhatnánk naivan, hogy legalább akkor ők így, együtt összetartanak tűzön-vízen át, de hát nem: amint egyikük bajba kerül, a szövetség mintha sosem lett volna, azonnal atomjaira szakad – a darab végére sok mindent megértő Antonio a börtön kapujában érti meg ennek a valódi jelentőségét. Önző, macsó, saját korlátoltságukra büszke bugrisok gyülekezete, akiknek attól is nagy a mellénye, hogy a velencei dózse is velük érzi magát a legjobban.

Attól tartok, még a bédekkerek is számon tartják helyi nevezetességként Portia szalonját, ahová a hangban nagy férfiak kikapcsolódni járnak. A „dobozolást”, vagyis hogy atyai végrendeletre három ládika közül kell helyesen választani annak, aki el akarja venni a csinos, céltudatos teremtést, szinte mindenki hobbitevékenységként kezeli. Ha lennének tágas rétek Velencében, piknikezni járnának az emberek, ennek híján azonban az erre – jobb lehetőség híján – vevő Portiának teszik a szépet. És hát itt mindig lehet cikizni az először próbálkozókat, ha valamiért eltérnek a nemes urak képviselte normától, mint például a marokkói herceg vagy az aragóniai mogulnő, újabb alkalmat adva a be- és kiszólogatásokra. Portia sok értelemben kilóg a társaságból, de ő az esze miatt tán még veszélyesebb is, mint a tuskó férfiak.

És ott van Shylock meg a lánya, Jessica. Kettejük viszonya terhelt és titokzatos, még a finálé is meghökkentő adalékkal árnyalja, min mentek ők keresztül együtt az elmúlt évtizedekben egy olyan városban, ahol a zsidók vs. emberek megkülönböztetés a közbeszéd része, ahol a megbélyegzésként a falra mázolt dávidcsillagot pár naponta le kell súrolni. Hírmondónak maradtak, hiszen ők Velence utolsó zsidói, a többieket már mind sikerült, khm, eltávolítani. Jessica kimentése apja méltatlan karmai közül itt a lány privát akciója: úgy vélekedik, hogy apjával együtt a múltjától, sőt népe egész múltjától, annak minden nyomásától is megszabadulhat. És ez sikerül is neki, vagyis…

Elöl Láng Annamária és Papp Endre, hátul Tenki Dalma, Rózsa Krisztián, Somhegyi György és Simon Zoltán. Fotók: Éder Veronika. A képek forrása: Miskolci Nemzeti Színház
Elöl Láng Annamária és Papp Endre, hátul Tenki Dalma, Rózsa Krisztián, Somhegyi György és Simon Zoltán. Fotók: Éder Veronika. A képek forrása: Miskolci Nemzeti Színház

A színpadon ezt a három csapatot eresztik össze, hogy a köztük lévő, egyre árnyaltabban megmutatkozó viszonyrendszer teljes összetettségében kirajzolódjon. Mohácsi András enigmatikus, nagyszerű díszlete hatalmas, kongó, rozsdás falakat mintázó dobozokból áll. Velence sikátorai – a bolyongás, eltévedés, tévelygés visszatérő motívum a darabban – mellett a néma falak szenvtelen, fenyegető résztvevői az előadásnak: itt irgalmat, könyörületet nem remélhet senki, az ablaktáblákat, ha vannak egyáltalán, senki se nyitja ki, ha segélykiáltást hall az utcáról. Remete Kriszta elegáns, pasztell színekkel operáló jelmeztárát a rendre visszaköszönő, váratlan helyeken felbukkanó virágmotívumok teszik változatossá. Kovács Márton és változó összetételű, színészekkel felturbózott zenekara az O sole mio helyett a Fekete gondolában utazik: muzsikájuk éjsötét színekbe öltözteti az amúgy sem ragyogó világot.

Három ember életének tragédiájába vezet be ez az előadás úgy, hogy eközben körülöttük tucatnyian nyüzsögnek, fontoskodnak, hangoskodnak. Simon Zoltán bulicsászár, nagyszájú Antoniója az utolsó percekben érti csak meg, mire megy ki valójában a játék, ahogy azt is, hogy már túl késő visszafordulni. Mészöly Anna Jessicája az ösztönös, és apja által rendesen megtámogatott gyermeki lázadás közepette próbál továbbra is ártatlan maradni, de hiába: nincs már számára hely, se itt, se ott. Görög Lászlónak muszáj volt most eljátszania Shylockot. Magányos, emberfeletti nagyságú férfit látunk, akinek a benne lobogó, perzselő tűz ellenére buknia kell. Végig pianissimo fogalmaz, és ettől lesz elviselhetetlen ereje annak, amikor robban. Arcán beletörődés, fájdalom, keserűség: mindent meg lehet vele tenni, mert már mindent megtettek vele.

Láng Annamária Portiája szórakozott szépségnek tűnik, ám valójában keménykezű zsarnok. (Az általam látott előadáson a mogulnő – a Nemzetiben már játszott – szerepébe beugrott Gáspár Kata: a két nő között felszikrázott valami, aminek a bemutatott és megsejdített párkapcsolati relációkban még csak árnyékát se lehetett látni.) Hogy mi tetszik Portiának és mi nem, azt villámgyorsan megtanulja Papp Endre Bassaniója is: ezt a fiút az eszéért biztosan nem lehet szeretni. A hímcsapat hangadói közül kiemelkedik a hangulat- és indulatvezér Gratiano Rózsa Krisztián alakításában. Az elvek és gondolkodás nélküli élet két lábon járó megtestesítője Szegedi Dezső kétkulacsos Lanzelója. És mint a legjobb Mohácsi-előadásokban mindig, itt is kedvtelve-szörnyülködve időz a nézői tekintet a második-harmadik sorban állókon. És a végére megértjük, hogy bizony ők kellettek mindehhez: nélkülük nem tartana most itt a köztársaság.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek