Butaság azt hinni, hogy a független színházi fősodorból kimaradó előadások minden esetben azért szorulnak háttérbe, mert rossz minőségűek. Kitűnő ellenpélda erre a fesztivál fődíját elnyerő Pillangó, a RÉV Színház, az FAQ Színház és a KB35 Inárcs társulat koprodukciója. A zsűri (Turbuly Lilla, Bazsányi Sándor és Koleszár Bazil Péter) döntése, amely két trendi független társulat trendi előadását – a k2 Színház Hűségét és a HOPPart Árpád-házát – a Pillangó után a második és a harmadik helyre sorolta, jelentős gesztus e tekintetben, és arra hívja fel a figyelmet, hogy a szakmának és a kritikának is többet kellene foglalkoznia a színházi térképen perifériára szorult, kis csapatok munkáival.

Pillangó

A Pillangó monodráma, Henri Charriére bestsellerének színpadi adaptációja. Ez eddig talán nem tűnik túl izgalmasnak – a könyv, amely egy fegyenc szökési kísérleteiről és szökéseiről szól, sokszor elég egyhangú, nem beszélve az 1973-as, klasszikussá vált filmváltozatról, amelyben a főszereplő repetitív életrajzi hányattatásai patetikus hangvétellel párosulnak. Szivák-Tóth Viktor szövegkönyve, Tárnoki Márk rendezése és Balla Richie játéka épp ennek tart ellent, amikor a kilátástalanság és a brutalitás részletes elmesélése mellé némi humort csempész az előadásba. Ez a Henri Charriére – a szétvarrt arcához köthető sztereotípiák ellenére – kifejezetten értelmiségi figura, aki képes magát kívülről nézni, és nem kell a szomszédba mennie egy kis öniróniáért.

Az előadás tere egy börtön, vagy még inkább ketrec (látvány: Kuti Letícia), pillangóketrecnek egy kicsit alkalmatlan, a színész is simán kifér a rácsok között. Ez pedig nemcsak azért praktikus, mert a nagy hézagok között jól látható Balla Richie játéka, hanem azt az értelmezést is erősíti, amit az előadás felkínál: a börtön az emberi test, a szabad akarat hiánya, amelyből ha úgy érezzük, hogy pillanatokra kijutunk, az csak a szabadság illúziója – a szabadulás valódi lehetősége az elmezavar vagy a halál.

A pandák gyönyörű utazása

A halál a megoldás záloga a Bárka Alapítvány előadásában is, A pandák gyönyörű utazásában. A közös öngyilkosság itt a szerelem megélésének legteljesebb állapota, amelyben férfi és nő eggyé lényegül. Matei Vișniec kortárs román drámaíró darabjában rejtélyes nő jelenik meg egy reggel egy férfi ágyában, akitől a férfi kilenc éjszakát kér még. A kilenc együtt töltött éjszaka alatt szép lassan egymásba szeretnek, és eltűnnek együtt a semmiben.

A darab látható volt már a Színház- és Filmművészeti Egyetemen is A pandamedvék története címmel. Ott, Bodor Panna rendezésében a történet inkább allegorikusan volt értelmezhető, a férfi (Lestyán Attila) halál iránti vágyát jelenítette meg a Ballér Bianka által játszott nőalak, s így a férfi halála sokkal szükségszerűbbnek tűnt. A Vallai Kertben Telihay Péter rendezése ezzel szemben a szerelemre koncentrál, azt pedig a maga természetességében és egyszerűségében akarja megmutatni, ami furcsa helyzetet teremt: egy túlmisztifikált és hatalmilag nagyon kiegyenlítetlen szerelmi viszonyt látunk a színpadon, amelyben a nő (Szorcsik Kriszta) azt csinál a férfival (Seress Zoltán), amit csak szeretne. Ez az értelmezés azért is különösen meglepő, mert a két színész érett, sok tapasztalaton alapuló, és igen összetett szerelmi találkozást játszik el, amely erősen ellenpontozza a szöveg gyermeki játékosságát. Ebből a feszültségből származnak egyébként az előadás legérthetetlenebb és legszebb pillanatai is.

Ég és nő között

Szintén szerelmi történet, de az előzőnél jóval gyengébb alapanyagból az Ég és nő között című előadás Fodor Annamária rendezésében, Bercsényi Péter és Kakasy Dóra szereplésével. A darab, amelyet Dodo Gombár írt 2003-ban Eszenyi Enikőnek és akkori párjának, Milan Mikulčíknak, tizenkét, egymáshoz nem igazán kapcsolódó etűdből áll, amelyek egy párkapcsolat stációit és mélységeit hivatottak elmesélni. A rövid jeleneteket coelhoi mélységű bölcs gondolatok kötik össze a szerelemről, a párkapcsolatokról meg az élet értelméről. Ezek funkciója annyi, hogy elhangzásuk alatt a két színész át tud öltözni az egyik jelmezből a másikba.

Úgy tűnhet, hogy a tizenkét kép kitűnő lehetőség a színészek számára, hogy megmutassák, hányféleképpen tudnak megnyilvánulni a színpadon, és a rendezés is ezt igyekszik erősíteni azzal, hogy különböző filmes zsánerképekbe helyezi a jeleneteket. A látszattal ellentétben viszont Bercsényinek és Kakasynak nincs ideje semmit eljátszani, hiszen a jelenetek többsége nemcsak rövid, de egypoénos, és a csattanóra van kihegyezve, ezért karaktereik helyett a megfelelő ritmust építgetik, hogy a vicc elég nagyot tudjon szólni. Vannak persze jobban és kevésbé jól sikerültek: nagyon szép például az a bábos jelenet, amelyben két egymásra vágyakozó banki alkalmazott gondolatait halljuk a színészek által kihangosítva. Ebből kiderül, hiába ülnek és dolgoznak nap mint nap egy asztalnál, nincs elég önbizalmuk hozzá, hogy megvallják egymásnak a szerelmüket. Mire végre rászánnák magukat, addigra egy sajnálatos esemény ezt ellehetetleníti.

RePlay

Az RS9 OFF egyik legérdekesebb és legaktuálisabb előadása a Trainingspot Társulaté volt. A Stephen Belber Tape című drámáján alapuló, erősen a magyar viszonyok közé átültetett RePlayben két régi barát találkozik: egyikük sikeres filmrendező lett, másikuk élete megrekedt: a középiskola óta nem változtatott szokásain és életvitelén. Hosszú ideig azt hisszük, hogy az előadás erről szól, a Boda Tibor által játszott szereplő drága ruháiról és a Boros Ádám által játszott figura kinyúlt Sepultura pólójáról – szóval arról, hogyan válik két ember, akik egykor szerették egymást, képtelenné a másik megértésére.

Aztán kiderül a múlt egy fontos részlete: a mostanra filmrendezővé vált Viktor nevű szereplő megerőszakolt egy lányt, Zsuzsit a gimi végén, aki az előadás utolsó harmadára meg is érkezik, és hála neki, az egyértelműnek hitt helyzetek teljesen összezavarodnak. Csak sejtéseink vannak róla, egyáltalán megtörtént-e, ami megtörtént, és ha igen, hogyan, hogy ki akar bosszút állni kin, és miért. A RePlay legnagyobb hibája, hogy minden szálat külön-külön elvarr, mindent, ami csak lehetséges, kimondat a szereplőkkel – túl sok a duma, és ez nemcsak fárasztó időnként, de úgy érzem, hogy az előadás nem igazán bízik meg a nézők szellemi erkölcsi készségeiben. Nem igaz ez a színészi játékra, és ettől válik ez mégis szerethető előadássá – Boda Tibor, Boros Ádám és Jobbágy Kata olyan figurákat alakítanak, akik iránt az egyik pillanatban empátiát, a következőben haragot érzünk a nézőtéren.

Kifinomult humoráért díjazta a szakmai zsűri a Scallabouche Társulat Frank Stein című előadását, amely egy válás történetén keresztül mesél arról, hogyan hozza elő az egyik ember a másikból a szörnyeteget. Alexis Latham rendezése kissé széttartó, több, a fő történetszálhoz csak lazán kapcsolódó mellékszállal, amely valószínűleg a színlapon feltüntetett Scalla storytelling technikának a következménye. Ugyanakkor a megcsalás és a válás abszurd helyzeteit kétségkívül összetetten ábrázolja, humora pedig tényleg rendkívül kifinomultan keveri a derűt a fájdalommal, amely a három színész – Jászberényi Gábor, Messaoudi Emina és Szalontay Tünde – remek alakításainak is köszönhető.