Absztrakt revü – ez a hivatalos elnevezése a színes geometrikus alakzatok mozgatásával elképzelt színpadi produkciónak, de a név lehetne akár az alkotó pályájának mottója is. A ma Horvátországhoz tartozó Karancstól New Yorkig ívelő életút bővelkedett földrajzi állomásokban, Weininger nem habozott odébbállni egy várossal, országgal vagy kontinenssel, ha a körülmények vagy saját művészi ambíciói arra kényszerítették. A tárlat katalógusában az általa művelt műfajok felsorolása másfél sort tesz ki: festő, grafikus, illusztrátor, designer, bútortervező, építész, színpad- és jelmeztervező művész és zenész – és akkor még nem említettük, ami az életút egyes stációit professzionális tömörséggel összefoglaló falszövegből tudható, hogy kabaré-konferansziéként is megállta a helyét. Imponálóan széles skálán mozgó aktivitása rácáfol az egyébként is revízióra szoruló sztereotípiára a Bauhaussal kapcsolatban. 

 

A sok egyenes vonal, szigorú alakzat és a fennen hirdetett racionalizmus láttán hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy a század első három évtizedének forradalmi újítói sótlan alakok, megrögzött kockák voltak, ha nem is a szó mai értelmében. Ráerősít erre a közvélekedés, amely a Bauhaus szellemiségét makacsul a lakótelepek architektúrájával veszi egy kalap alá, holott ez olyan, mint Jézust felelőssé tenni az inkvizíció miatt. A Bauhaus év jó apropó lehet arra, hogy a hasonlóan durva csúsztatásokat a szakma tisztázza a közönség előtt, de sajnos ma az építész szakma számára is kezd mostohagyerekké válni a modernizmus. Pedig sem a kortárs építészet, sem a kortárs vizualitás nem létezne a Bauhaus „tisztítókúrája” nélkül. A Magyar Nemzeti Galéria tárlata azzal, hogy egy polihisztor szó szerint is roppant színes munkásságát mutatja be, jó szolgálatot tehet az ügynek. Bajkay Éva, a tárlat kurátora évtizedek óta kutatja Weininger életművét, az ő kitartó fáradozásainak köszönhető, hogy az amerikai Weininger Alapítvány által a nagy New York-i, illetve kanadai múzeumok, és az európai Bauhaus-központok közt szétosztott hagyaték egy része 2002-ben ajándékként a Magyar Nemzeti Galéria grafikai osztályának tulajdonába került. Az egy teremre szorítkozó kamaratárlat mérete ellenére az értő kurátori válogatásnak köszönhetően teljes és meggyőző képet fest Weininger életművén keresztül a Bauhaus szellemiségéről is.  

 

A Dél-Baranyában magyar-német-délszláv nemzetiségű családban született Weininger Pécsett járt gimnáziumba. Osztálytársa, Martyn Ferenc révén került kapcsolatba Rippl-Rónai Józseffel, korai tájképei mutatják, hogy Rippl-Rónai „kukoricás” festményei nagy hatással voltak rá. Miután egy évig jogot hallgatott Pécsett, követte barátját, Molnár Farkast Budapestre, és a Műegyetemen építészmérnöki tanulmányokba kezdett. Egy év múlva visszatért Pécsre, mert apja halála után el kellett tartania magát. Dolgozott, közben esti aktrajzra járt és bekapcsolódott a modern szellemű Pécsi Művészkör tevékenységébe. A pécsi expresszívek kiállításán tájképeivel aratott sikert. Festőtársaival, Molnár Farkassal, Stefán Henrikkel és Johan Hugóval 1921 októberében felvételt nyert a weimari Bauhausba. A nyarakat Pécsett töltötte, és egyre elvontabb, a táj tektonikus vonalait tükröző tájképeket készített a környékről. A kiállításon Weininger életének ezt a korszakát az említett alkotók néhány műve idézi meg – ezek eddig Budapesten együtt még nem voltak láthatók. A korábbi közös itáliai utazás rajzai alapján készült litográfiák már a Bauhaus műhelyében készültek 1922-ben. A ritkaságszámba menő 12 lapos mappa elsőként jelent meg a főiskola növendékeinek munkái közül. A rajzok – felvételi munkák voltak a jeles intézménybe – mutatják, hogy a klasszikus vizuális műfajokban is képzettek voltak a később a geometria iránt elkötelezett magyar bauhausosok. 1921–1922-ben a Bauhaus előtanfolyamának elvégzése után Weininger a Falfestészeti Műhelyben folytatta tanulmányait, melyet akkor konstruktivista művészek vezettek. A holland De Stijl mozgalom vezetője, Theo van Doesburg kurzusának hatására került Weininger a tiszta színekkel, egyszerű geometrikus formákkal komponáló letisztult, utópikus esztétikai rend bűvöletébe. Tény, és erre a kiállítás is felhívja a figyelmet, hogy a Bauhaus konstruktivista fordulata a magyar csoport hatására következett be, és ennek a fordulatnak köszönhető, hogy az iskolát vezető Gropius 1923-ban megvált az addig ott tanító Johannes Ittentől, aki egyfajta spirituális koncepciót képviselt, és helyette Moholy Nagy Lászlót nevezte ki tanárrá. 

 

Nem biztos, hogy ma nagyot buliznánk a Weininger által alapított Bauhaus-zenekar muzsikájára, de a korabeli felvételek tanúsága szerint a Bauhaus ma már legendává vált alkotói hallhatóan élvezték. Weininger egy ideig, 1923 elején Hamburgban a Die Jungfrau kabaréban dolgozott. Színpadképeket, kosztümöket tervezett, konferált, színészként lépett fel és zenélt. Itt kezdett el foglalkozni a Mechanikus színpad – absztrakt revü koncepciójának kidolgozásával, amely már tipikus Bauhaus szellemiségű forradalmi ötlet: merő vizualitás, mindenfajta narratíva nélkül. Élő szereplők és történet helyett olyan előadást képzelt el, ahol mozgó absztrakt formák uralják a színpadot. Vázlatok sorát készítette el, melyeket később is tovább alakított, de ötletei alapján tényleges színpadi előadások csak élete végén valósultak meg. Az elemek előre-hátra és fel-le mozogtak, az oldalfalak, illetve a mennyezet és a padlózat ritmizált mozgatásával a kép folyton változott – és mindezt kézzel működtették. A kiállítás Weininger Absztrakt revüjének szenteli a főfalat, ahol a mechanikus színház színpadképe alapján készült installációban a mozgó formák helyein jelennek meg az életmű konstruktivista darabjai. Közepén kuriózumként látható az 1986-os németországi előadás filmfelvétele. 

 

A terem többi falán Weininger kalandos és stílusfordulatokban gazdag életútjának további állomásai elevenednek meg. 1923 közepén tért vissza a Bauhausba, részt vett az ott zajló színpadi kísérletekben, 1924-ben pedig megalapította a Bauhaus-zenekart. 1925-től a már Dessauban működő főiskolán, immár fizetett alkalmazottként a kommunikáció terepén és a Színpadi Műhely körében végzett feladatokat. Az Absztrakt Revü vázlataival felkeltette a pályatársak érdeklődését, emellett egy utópikus Gömbszínház tervén is dolgozott. A revü tervével 1927-ben Magdeburgban, 1930-ban Kölnben aratott sikert nemzetközi színházi kiállításokon.  Amikor a Bauhaus Dessauból is elköltözött, Weininger követte Gropiust Berlinbe. Megélhetés fejében kamatoztatta a Bauhausban megszerzett tudást: építésvezetőként, grafikusként, és bútortervezőként dolgozott, német feleségével együtt. 1930 után, a klasszikus modernizmus lecsengésével képzőművészete nosztalgikussá vált, csendéleteiben a kurátor Bajkay Éva a hazájától távol élő, idegenben magát gyökértelennek érző művész magányát fedezi fel. Az 1930-as évek végétől a fasizmus elől először Hollandiába, később Kanadába menekült, végig megőrizve magyar állampolgárságát. Hollandiai éveiben egy absztrakt-szürrealista képzőművészeti csoporthoz csatlakozott. Az itt töltött időszakban szürreális kompozícióban megfestett biomorf formák vették át az uralmat képein. Műveinek világához trópusi múzeumok anyagát tanulmányozta. 1958-tól az Egyesült Államokban telepedett le végleg.

 

New Yorkban visszatért a bauhausos évek tiszta geometriájához és a revü tervéhez. 1971-ben Kansas Cityben az Art Research Centerben, 1986-ban pedig egy düsseldorfi társulat előadásában Kasselben valósult meg színpadon az elképzelése – ennek videováltozata szerepel a kiállításon. Vizuális alkotóként élete végéig foglalkoztatta az, amit már az Absztrakt revü első vázlataiban megfogalmazott: a határátlépés, amit a síkból a térbe, a statikus képből a mozgó rendszerekbe történő kimozdulás jelent. Ma, a digitális grafikák, a 3D-4D-5D és még ki tudja, hány dimenziós modellek korában nem lehet nem észrevenni, hogy a gondolat, amit ma utolért a technika, száz évvel ezelőtt született meg. Akárcsak a modern szellem és annak iskolája: a Bauhaus.

 

A kiállítás július 28-ig látogatható.