Persze még mindig akadnak olyanok, akiknek elhisszük: sikerülhet. Igenis ki lehet evickélni a kutyaszorítóból, le lehet győzni a természet tagadását. Mads Mikkelsen figurája pont ilyen.
Láttuk az Életben maradtak című, igaz történetet feldolgozó alkotásban, hogy mi az ára annak, hogy az uruguayi focicsapat túlélői ne vesszenek oda az Andok hófödte hegycsúcsain. Láttuk az Út a vadonba című, szintén igaz történeten alapuló dolgozatban, hogy egyetlen hibát is mennyire megbüntet a vadon, és mennyire nem tűri a hippiromantikát. A Sarkvidék című izlandi film egyenes ági rokonát mégsem itt kell keresni, hanem a két évvel ezelőtti túlélődrámában (Hegyek között). Úgy is fogalmazhatnánk, hogy a Sarkvidék ennek a dehollywoodizált verziója: nincs benne két egymással csevegő ember, akiről nem csupán mindent megtudunk, de még egymásba is bolondulnak egy cuki kutya társaságában.
A tévésorozatokban rutint szerző elsőfilmes Joe Penna színtiszta emberi drámával rukkol elő, és egyből a közepébe. Nem látjuk Overgård előző életét, nem látjuk elindulni a reptérről, ahogy biztató szavakkal búcsúzkodik a családjától. Az első, már igen erős jelenetben konok elszántsággal vési ki a hóból és a fagyott földből a hatalmas segélykérést: SOS. Ekkor már némiképp „berendezkedett”, kialakult a napi rutinja: horgászik, rendben tartja a „körletet”, felmászik a közeli csúcsra és próbál jelezni az esetlegesen érkező mentőcsapatoknak. S bár nem történik vele semmi izgalmas (csupán egy jegesmedve bukkan fel, bár a rutinosabbak ekkor már tudják, az a puska bizony el fog majd sülni), a nézőre mégis fokozatosan rátelepszik a feszültség, a szorongás, hiszen minden kockán érezni, hogy a havas táj nem ártatlanul, nem a karácsonyi képeslapok giccsével öleli körbe – egyre szorosabban – magára maradt hősünket.
 Jelenetek a filmből |
A Sarkvidék legnagyobb érdeme, hogy egyetlen fordulata sem szélesvásznú, nem a megszokott paneleket követi. Viszonylag hamar megérkezik ugyan a mentőcsapat egy helikopter formájában, de a viharos szél pillanatok alatt Overgårdot teszi meg egyszemélyes mentőalakulatnak. A roncsból kiszedett fiatal nővel viszont nem megyünk sokra, legalábbis nem az amerikai történetszövésben reménykedő nézők: a hősök nem kezdenek el fecsegni magukról, a gázégő lángja fölött nem kezdik megosztani gyermekkori élményeiket. Még a lány nevét sem tudjuk meg (a stáblistán is csak Fiatal lányként szerepel), csak egy fotót látunk a családjával, az ütközés során szerzett sebe ugyanis nem a korábbi filmekben megszokott sebességgel gyógyul. A sebláz elveszi az erejét, alig motyog, és igazából csak morális dilemmaként nehezedik Overgård terveire: kit mentsen meg? Csak magát, ahogy az ösztön diktálja? Vagy a lányt is, aki vészesen lelassítja, és akiben már csak alig pislákol az élet? De mit ér a menekülés, ha közben emberi mivoltát is elveszíti?
A végig szikár filmben olyan egyszerű pillanatok rejtenek mélységes emberi drámát és izgalmakat, mint egy szimpla emelkedő, ami valamiért nem került fel a térképre. Igazából alig történik valami látványos (azért nem marad eseménytelen a film), csak a küszködést látjuk, a szinte gépies mozdulatokat, amelyekben egyszerre bujkál a megérkezés reménye és a teljes pusztulásé. Overgård szinte csak azért beszél néha hangosan, hogy ne peregjen le teljesen némán a másfél óra.
És ez a konok, emberen túli hallgatás arra készteti a nézőt, hogy maga „szinkronizálja” a hőst, megtöltse gondolatokkal, indulatszavakkal, kétségbeeséssel és elszántsággal. Magunk illesztjük hozzá a lehetséges életét, próbáljuk kitalálni ki lehet a civil életben, ki várja otthon, már ha várja valaki egyáltalán. Ez a néma párbeszéd néző és főszereplő között a film nagy erénye. Ehhez nagy segítség Mads Mikkelsen kifejező arca, minimalista játékának is ezer színe és apró rezdülései. Olyan intenzíven van jelen a vásznon, hogy ami neki fáj, az bennünk is hasogat, és amikor végre meleg ételt emelhet a szájához, hálásan markolunk bele mi is a langyos popcornunkba.
 A képek forrása: MAFAB |
Úgy is mondhatnám, hogy a zárlatot nem nézve a Sarkvidék teljesen kompromisszummentes alkotás. Nem keresi a nézők kegyeit, nem tesz engedményeket, a giccset, a látványos fordulatokat messze elkerüli. A dráma érdekli, ami a túlélésben rejlik, az élet szikár törvényei. A túlságosan nagy önbizalomra szert tett ember civil trükkjei itt semmit sem érnek, itt a valódi szembesülés várja, egy nagyon is igaz, tovább már nem csupaszítható válasz arra, hogy ki is vagyok én valójában? És ehhez nem kell a Teremtő, nem kellenek hosszú monológok, csak a végtelen havas táj, amely lépésenként szívja ki a betolakodóból az erőt. Az egymás után sorjázó képek az igazi monológ, az igazi töprengés élet és halál felett.
Az író és rendező Penna műve majdhogynem hibátlan alkotás. Erős, szikár, elevenbe vágó. Arról lehet, és kell is vitázni majd, hogy az utolsó fordulat deus ex machina-e, vagy inkább a remény győzelme, netán parányi engedmény, aprócska gesztus a heroizmust kedvelő nézők felé. Akik nem szeretnék, ha minden odaveszne. Pedig most tényleg csak egy hajszálon múlt, és ez a hajszál messze nem a diadalról szólt. Sokkal inkább a vereség beismerése: mi csak a négy fal között játszhatjuk el az uralkodó kétes hírű szerepét, s tán azt is csak ideig-óráig.