Elmélyült és sok tekintetben úttörő jelentőségű munkájuk eredményei nem csupán kiváló publikációkban csapódtak le: Bojti János ugyanis már hosszabb ideje elkészítette Muszorgszkij utolsó, csaknem teljesen befejezett, de meg nem hangszerelt operája, a Hovanscsina rekonstruált, ahogy maga nevezi, „szerzői” változatát. Ennek elkészítésében nem egyszerűen a filológusi hűséggel végzett „rekonstrukció” szándéka, hanem elsősorban a Muszorgszkij és műve iránti alázat vezette. Verziójába nem csupán az utolsó évtizedekben napvilágot látott új forrásokat és kutatási eredményeket építette bele, hanem visszaállította a két korábbi jó szándékú, kiemelkedő szakmai színvonalú, de Muszorgszkij „korrigálására” törekvő átdolgozó-hangszerelő, Rimszkij-Korszakov és Sosztakovics által kihúzott, esetenként meghatározó fontosságú részleteket, és persze eltekintett az általuk komponált – főként zenekari – kiegészítésektől (továbbá a számos előadás részét képező Stravinsky-féle zárókórustól). Ezáltal megtisztította a művet az átdolgozók zenei eszközökkel sugallt – és persze eltérő – történelem-szemléletétől is, amely az idők folyamán a Hovanscsinára rárakódott. Bojti János munkája az opera teljes újrahangszerelésére is kiterjedt, amit eleve szükségszerűvé tett az a körülmény, hogy e tekintetben mind Rimszkij-Korszakov, mind pedig Sosztakovics kifejezetten a saját képére alakította a darabot, vagyis olyasmit hoztak létre, ami egészen biztosan eltért attól, amivé egy Muszorgszkij által befejezett Hovanscsina válhatott volna.

Kovács János

A Magyar Rádió művészeti együttesei és a Müpa összefogásának köszönhetjük, hogy a régóta asztalfiókban heverő rekonstrukció végre megszólalhatott, még ha egyelőre csupán koncertszerű változatban is. Az április 5-én a Müpában, az idei Budapesti Tavaszi Fesztivál nyitóeseményeként megrendezett bemutató előadáson a Magyar Rádió hangszeres és vokális együttesei, valamint a Honvéd Férfikar léptek pódiumra Kovács János vezényletével. Az alkalom súlyához illő igényességgel összeállított előadó-apparátust kiváló – főként orosz – művészekből álló énekesgárda tette teljessé; ketten közülük a 3. Marton Éva énekverseny résztvevői közül kerültek ki, de az egész mezőny döntően fiatalokból állt. Az anyanyelvi (ukrán, kazah művészek esetében: fél-anyanyelvi) énekesek szerepeltetése megint csak a vállalkozás igényességére utalt, hiszen az énekbeszéd, a deklamáció Muszorgszkijnak még ebben a „dallamközpontúbb” operájában is ugyanolyan meghatározó tényezője az összhatásnak, mint mondjuk Wagner esetében.

Ami a kisebb szerepeket illeti, közülük a legjelentősebbet, az Írnokét a jó nevű osztrák tenorista, Norbert Ernst énekelte remek beleéléssel, nagy színpadi rutinnal, stílusosan. A többiek magyarok voltak: Egri Sándor, Szvétek László, Alagi János és Rezsnyák Róbert epizódszereplőként kifogástalanul helytállt. Kuzka sztrelecként Megyesi Zoltán finom arányérzékkel adott hozzá némi üdítő buffo árnyalatot az opera komor világához, Bátori Éva pedig az ijesztően bigott Szuszanna szerepét úgyszólván felnagyította egyéniségének súlyával, miközben benyomásom szerint hangjának átütő szépsége és makulátlan énektechnikája révén az Emma szerepét éneklő Anna Sapovalovát is fölülmúlta.

Idősebb Hovanszkijként Jevgenyij Sztavinszkij talán kissé egysíkúbbnak bizonyult a lehetségesnél; a szebbnél szebb hangok között viszont állta a versenyt. Az egyik legizgalmasabb teljesítmény számomra Misa Gyidik Andrej Hovanszkija volt: áradó olasz tenorjánál is sokkal többet nyújtott a figura ragadozó természetének félelmetesen pontos megmutatásával. Hozzá hasonló elsőrangú színészi eszközökkel, bár talán egy hajszállal kevésbé elementáris hangi adottságokkal jelenítette meg Mihail Gubszkij Golicin herceg ellentmondásokkal teli alakját (persze ki nincs tele ellentmondásokkal a Hovanscsinában?). És nagyszerű volt a gátlástalan intrikus, Saklovitij bojár szerepében Raszul Zsarmagambetov is.

Jelena Makszimova

Az opera azon két főszereplője, akikkel legalább nagyrészt azonosulni tudunk, és akiknek (a közéjük keveredett Andrej társaságában megélt) kollektív és egyéni tragédiája a darab végkicsengését adja, az óhitűek két meghatározó személyisége, Marfa és Doszifej. Marfa szerepében Jelena Makszimova határozottan jelentékeny énekesként mutatkozott be. Minden forszírozástól mentes, gazdag hanganyaga finoman árnyalható, és Makszimova az utolsó képig még azt sem sejteti, hogy micsoda drámai – és hangerőbeli – tartalékok rejlenek a hajlékony felszín alatt. Így persze a hatás még elementárisabb.

Doszifej szerepében Alekszandr Markejev nem az a fajta monumentális, őserejű hangi jelenség, mint amilyet fénykorában Kováts Kolos testesített meg. Ez is nagyon szép hang, és Markejevnek a figura központi, közösségét áhítatos tiszteletre késztető szerepét hitelessé tevő kisugárzása is megvan, ebben a Doszifejben azonban minden elszántságával együtt jóval több a szeretet és a mások iránti érzékenység, mint az elementáris erő.

Kovács János sikerrel érzékelteti velünk, hogy ebben a „szerzői” vagy ős-Hovanscsinában még sokkal több a belső ellentmondás, még komplexebbek a szereplők, és még kevésbé sejlik fel „megoldás” bármelyik egyéni vagy történelmi zsákutcára, mint az ismert változatokban. Ugyanakkor a Hajnal a Moszkva folyó felett megkapó természetpoézise vagy a Perzsa tánc érzéki zsánerképe ellenére az egész opera lakonikusabb és dísztelenebb a korábbi változatoknál. Ebben az irányban tér el a megszokottól Bojti szikárabb hangszerelése is, amely azonban mégis rendkívül meggyőző, mert harmonizál mind magával a zenei anyaggal, mind pedig Muszorgszkijnak az egyéb műveiből ismert zenekarkezelésével. Egyáltalán: egy meghallgatás alapján Bojti hatalmas vállalkozása igen meggyőzőnek és kifejezetten sikeresnek tetszik. Az aszketikusabb hangzás és egyes jelenetek lakonikusabbá válása, a hozzátételek kihagyása a terjedelmes és bonyolult cselekményű operát egyívűbbé, koherensebbé teszi. S ha van valami, amiért az előadónak, mindenekfelett Kovács Jánosnak különleges elismerés jár, akkor az az, hogy a szervességnek ezt a jelentős térfoglalását a maguk eszközeivel is jól érzékelhetővé tették.