Bevallom, én is azok közé tartozom, akik lélekben, mentalitásban sokkal fiatalabbnak érzik magukat a tényleges koruknál. Ez a kettősség, a virgonc, a múló idővel nem számoló egyik és a testi nyavalyáknak kiszolgáltatott másik Én közötti ellentét, illetve a közöttük megszülető harmónia lehetősége foglalkoztatja új szólóelőadásában Markó-Valentyik Annát. A születés után a halál. Két éve a színésznő az Anyajegy című előadásában Szabó T. Anna szövegével a gyerekvállalás és- nevelés szépségeiről és nehézségeiről, félelmeiről és örömeiről szólt, mostani munkájához Polcz Alaine-t és Ladányi Andreát hívta társnak, hogy az öregedésről és az elmúlásról beszéljen.

 

Az előadás Polcz Alaine pszichológust, tanatológust, a hospice mozgalom, illetve alapítvány elindítóját idézi meg. A színésznő az elmondott szöveget az írónő műveiből állította össze, s a prózai részeket Karády Katalin néhány dalával ellenpontozza (dramaturg: Nagy Orsolya, zene: Borlai Gergő és Kákonyi Árpád). Markó-Valentyik rendezőnek régi tanárát, Ladányi Andreát kérte fel, s kettejük együttműködéséből különös, nagyon erős, a komornak gondolt témát bensőséges humorral oldó, komplex műfajú produkció született.

 

Akik találkoztak vele, arról vallanak, hogy Polcz Alaine embersége és egyénisége elvarázsolta őket. Ezt magam is megerősíthetem. Amikor 1963-64-ben a Népművelési Intézet rendező tanfolyamára jártam, Polcz Alaine is tanított. Sok év távolából nem annyira az maradt emlékezetes, amit előadott, hanem ő mint jelenség. A finom, diszkrét szépsége, csöndes beszéde, pontos fogalmazása, a hallgatóira irányuló figyelme, a lényegre koncentráló kérdései. Akkor már több, mint egy évtizede foglalkozott nagyon beteg, halálközeli gyerekekkel, kidolgozta az életüket megkönnyítő bábterápiáját (amelynek elfogadtatása és széleskörű alkalmaztatása sokéves, kudarcokkal teli procedúra volt). Ő még gyerekként a többgenerációs családjában megismerte és az élet természetes velejárójának tekintette a halált. De pszichológusi munkája során szembe kellett néznie azzal a folyamattal, amelynek során a halál egyre inkább elidegenedett az élettől, az emberek egyre kevésbé tudták feldolgozni a maguk halálát éppen úgy, mint hozzátartozóik, ismerőseik eltávozását. Polcz Alaine nagy vállalása, életének egyik legfőbb értelme az öregedés és a halál elfogadásának, megkönnyítésének és nem ritkán megszépítésének elősegítése. Markó-Valentyik Anna ennek a kivételes kisugárzású, fiatalkori lelki megaláztatásokon és fizikai erőszakon túllépő, másokért élő asszony tanítását, sorsát, lényét mutatja be szűk egyórás estjén. 

 

Szürkés fémvilág fogadja a nézőt: székek, egyéb ülőalkalmasságok, lavór és más kellékek szigorú mértani rendben állnak a parányi játéktéren. A középső, kétszemélyes karosszékben ül a színésznő, testszínű kombiné-ruha, magassarkú cipő van rajta. Várakozik. Majd komótosan belekezd a címszereplő által megfogalmazott – s a cikk kezdő mondatában már idézett – paradoxon jelenség ismertetésébe, aztán a háta mögül maga elé vesz egy fél embernagyságú bábut. A lesoványodott testű, kiálló kulcscsontú, dekoltázsos ruhát viselő bábú arcán Polcz Alaine időskori vonásai ismerhetők fel. A csodálatos, jól kezelhető, a száját is mozgatni tudó bábu Hoffer Károly és társai, Palya Gábor és Raffai Péter ihletett munkája. 

 

Innentől a színésznő és az általa életre keltett báb egy személy két énjét testesíti meg: az egyik harminc éves, a másik nyolcvanhárom, az előbbi a figura fiatalos belső, az utóbbi a fáradt külső lényegét jeleníti meg. Együtt teljes életet élő, a mindennapi apró szépségeknek örülni tudó, az öregedéssel járó kellemetlenségeken bosszankodó, azok ellen lázadozó asszony. Elfogadja, hogy őszül a haja, de háborog, hogy „ott lenn is” szürkül. Belátja, hogy nehezebben mozog, de amikor a színésznő rákezd egy Karády-dalra, táncra perdül. Megrendítő, amikor az egyik számot ketten éneklik, az egyik strófát a fiatal, a másikat a rekedt mély hangú, a szöveggel tökéletes szinkron szájmozgású idős Én. Egyfelől elméletben mindent tud az időslétről, és ismereteit, tapasztalatait okosan, precízen, mintha előadóteremben lenne, összefoglalja, másfelől nehezen néz szembe az elkerülhetetlen véggel.

 

Az előadás végén egyre inkább szétválik az asszony két énje. A színésznő előveszi a lavórt, megmosdatja a derekáról leoldott bábot. Rituális gesztus ez a csak mozdulatokkal eljátszott megtisztítás-megtisztulás. Szép, lassú, finom mozdulattal lefekteti a bábot a karosszékre, és mesélni kezd. Elmondja, hogy mi fog történni a következőkben, s a kibírhatatlan nagy fájdalmakat elszenvedő testet miként fogják átsegíteni a halál pillanatán. Markó-Valentyik Anna hosszan ül a halott báb mellett. Ugyanúgy, mint az előadás kezdetén. Aztán feláll, egy kupacba pakolja a bútorokat, a kellékeket. Ezzel az elidegenítő és kijózanító, és a nézőt önmagával szembesítő epizóddal zárul a produkció, ami az elmúlás folyamatáról ugyanolyan kendőzetlenül beszél, az életet a maga összetettségében, ellentmondásosságában és groteszkségében ugyanúgy szemléli, valamint a valós és transzcendens világ összefonódását hasonlóképpen értelmezi, ahogy ezt Polcz Alaine tette.

 

Markó-Valentyik Anna játéka visszafogott, fegyelmezett, kerüli a hatáskeltés színpadias megoldásait. A rendező-koreográfussal közösen az erősebb érzelmeket kiváltó részeket pontosan ellenpontozza humorral, zenével. A táncos mozgásvariációk nem betétként hatnak, hanem szerves összetevői a karakternek és a szituációknak. A színésznőnek köszönhetően a báb valóban társa a játékban, az arcán az érzelmek számtalan árnyalata tükröződik. 

 

Az előadást látva, felidéződik bennem az európai bábozás kiemelkedő alkotója, Ilka Schönbein, aki gyakran a testére erősített bábokkal, kiegészítőkkel játszik, produkcióiban hasonlóképpen együtt van a tánc, a zene, a báb, a próza, a színészet és a bábozás, mint az Alaine-ben, valamint nála is a központi téma a halál. Markó-Valentyik Anna ezzel a produkciójával méltó folytatója mindannak, amit ez a német-francia művész e műfajban képvisel. 

 

Az előadás adatlapja a port.hu oldalon itt található.