 Bak Imre: Káin és Ábel |
Nekem meggyőződésem, hogy ezekre a kiállításokra az összes résztvevő „profizmusa” ellenére azért vetül mégis a műkedvelői amatőrizmus árnya, mert a tematikus rendezés az erőltetett hívószóval bénítólag hat művészre és nézőre egyaránt, ráadásul az „agitpropos beütés” retrocsavarja, amivel a kurátor, Készman József (jó kortársi érzékkel) mentené a dolgot, szintén nem válik be.
Nincs abban semmi meglepő, hogy ma Magyarországon ilyen címmel nem lehet kiállítást rendezni, se komolyan, se ironikusan, emiatt aztán le kell nyelnünk a fölületes asszociáció (Bak Imre képcíme: Káin és Ábel) vagy az iskolai maradványok reflexeit (Győrffy László a francia forradalomról). Nekem is csak a Lady L jutott eszembe.
 Klimó Károly alkotása |
Ami mégis érdekes, és ami miatt van valami értelme a tematikai kötöttségnek, az az, hogy a felkérésre születtek olyan új munkák, amelyek eltérnek alkotójuk korábbi stílus- vagy médiagyakorlatától. Klimó Károly a tőle megszokott expresszív festői felületet a konstruktivisták fekete-vörös szín- és geometrikus formaredukciójára cserélte föl, középen a tükörrel mint örökké változó képpel. A saját eddigi képértelmezésétől merőben eltérő mű az érzéki absztrakció helyett az intellektuális konceptualizmus útját járja.
A másik, formailag és tartalmilag meglepő munka egy animációs film, Haraszty István Sasvári Enikővel közösen készített pixeles portrécsarnoka, amely Leonardótól Kuncze Gáborig próbálja egyesíteni az egyetemességet a kortárs magyar közélettel, valamint a kortás magyar közéletet saját magával, ami viszont sokkal nehezebb. Ismerve a vállalkozás lehetetlenségét, lenyűgöző az a barátságos humor, amely egybentartja az Acélmosoly alkotójának nemzetegyesítő projektjét, ahol még a miniszterelnök is felbukkan a művészek, művészettörténészek és szadeszosok között.
 Győrffy László képe |
A kiállítás másik filmje, a Szirtes Jánosé az emberek közötti virtuális távolságot teszi láthatóvá, amely a közös szintre hozott élethelyzetekben demonstrálódik. Fehér lepellel borított asztal mellett, valahol a körúton üldögél valaki egyedül, egészen addig, amíg egy ismeretlen nem érkezik mellé – mostmár ketten üldögélnek tovább. Az első szereplő egy idő után föláll, és valaki más ül le a helyére. Az alaphelyzet tehát minden szereplőpáros esetében azonos, csupán a résztvevők kulturális szokásai, érzelmi állapota, gesztusrendszere teszi a jeleneteket minden alkalommal kivételessé. Idővel a helyszín is megváltozik, előbb híres lengyel kortársak szerepelnek magyar művészekkel együtt, a Szigeten fölvett képkockákon pedig már önálló jelenetekké tágul az egyszeri kapcsolatok filmes képe. A kamera minden esetben megteremti az emberek közötti kapcsolat és interaktivitás lehetőségét, de nagyon érdekes látni, hogy milyen generációs, pszichológiai, kulturális, nemi határai vannak az egyéni sorsoknak, amelyek véletlenszerűen találkoznak néhány másodpercre.
 Oravecz Tímea képe. Szkárossy Zsuzsa felvételei |
Ezen a kiállításon a festészeten van a hangsúly, de nem a festészeté a főszerep. Az látszik, hogy ha lehet bármi érdemlegeset mondani az emberek közötti kortársi viszonyrendszerek különféle formáiról – amelyek tágíthatók az egyes államok népek feletti agressziójáig és az utólagos jóvátételig, ha van ilyen (a bocsánatkérések láncolata SI-LA-GI grafikus képén) –, akkor az könnyebben megy a médiaművészet nyelvén. Ha komolyan akarja venni a kérdést, a 80-as évek transzavantgárdjának generációja, amelynek több képviselője is szerepel itt, a festészet önmagáértvaló mítoszából nehezebben törhet ki a szocio-kulturális mondanivaló irányába. A fiatalabb generáció, szűkítve most Oravecz Tímea műveire, nem pusztán tematikailag képes bonyolultabb, globális társadalmi problémákat, mint a bevándorlás kérdése összekapcsolni saját személyes történetével és olyan ősi szövegekkel, mint a Korán vagy a Biblia, hanem meg is találja hozzá a legjobb vizuális szimbólumot. Az ujjlenyomat a legvégső emberi nyom, amivel leginkább visszaélt a nemzetközi hatóság az utóbbi években, erről Oravecznek is van saját tapasztalata a bürokráciával, de fölnagyítva, absztrakt formapárként inkább egy magyar és egy arab ember identitásbeli azonosságaként jelenik meg.