Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

TÖBB MINT PIACI RÉS

5. MOST FESZT, 2019 / Jászai Mari Színház, Tatabánya
2019. ápr. 3.
Ötödik alkalommal hozták el Tatabányára a vidéki, a határon túli és a független társulatok monodrámáinak és stúdióelőadásainak elmúlt másfél évi termését. Anno a hiányzó lefedettségből adódott a tematika, időközben felnőtt a fesztivál: az öt nap alatt bemutatott tíz előadást idén hetven jelölésből választották ki. GERGICS ENIKŐ BESZÁMOLÓJA.
Ekkora merítésből természetszerűen következik, hogy színes a felhozatal, a jelölés kritériuma mindössze annyi, hogy az előadás valamilyen, akár formai, akár tartalmi szempontból újító legyen. Ez a szándék persze többé-kevésbé magától értetődő például egy befogadott vizsgadarabnál. 
 
Woyzeck (Újvidéki Színház)
Woyzeck (Újvidéki Színház)
A Woyzeck (Újvidéki Színház) monodráma-verziójában a férfi archetípus van a középpontban; a tamburmajor macsó férfiassága mellett a kapitány metroszexuális figura, a „ha férfi vagy, légy férfi” szövegbetétjéhez illesztett koreográfia egy drag queent is megszégyenítene, Marie érzékeny ábrázolása azonban egyértelműen feminin, de nem affektált. Ozsvár Róbert érzékelhetően a saját sokoldalú színészi kvalitásait bemutató vizsgát akart létrehozni, és ennek sikere feledteti az előadás koncepcionális hiányosságait. A tamburmajor és Marie közötti dialógus során annyira virtuóz a szerepváltogatás, hogy a kék és piros fények felvillantása és az ide-oda fordulás segít ugyan a karakterek elkülönítésében, de tulajdonképpen szükség sem lenne rá, szinte semmi nem érződik abból, mennyire nehéz egyensúlyozás zajlik a teljesítmény mögött. Ozsvár annyira könnyedén szólaltat meg egy egész sor szereplőt, hogy közöttük Woyzeck nem is lehet más, mint őrjítően magányos.
 
Az ezt követő A lány, aki hozott lélekből dolgozott (Nézőművészeti Kft., Szkéné & Ördögkatlan) cinikus hitvallás az emberi kapcsolatok predesztinált mintáiról és a nemi szerepek kiúttalanságáról. Valószínűleg nem azért került a programba, mert makulátlanul polkorrekt. A három szereplő szinte mindvégig ugyanazon a széken ül, mialatt a történetet Kovács Krisztián nyomozójának és Mucsi Zoltán terapeutájának párbeszédéből ismerjük meg. Ez pedig Moldvai Kiss Andrea karakteréről szól, aki nincs jelen fizikailag a másik kettő beszélgetésében, de a műfűvel, művirággal, művakondtúrással borított színpad hangsúlyozottan nem is valós hely. Ez a mozdulatlanság még akkor is tökéletesen működik, amikor a beszélgetésbe ágyazottan megelevenedik a nő terhelt családi háttere, és Mucsi szinte kizárólag verbális eszközökkel alakít részeg apát, vállalkozó férjet, plasztikai sebész szeretőt. Úgy rezonálnak egymásra Moldvai Kiss Andreával, hogy semmit nem kell különösebben „eljátszaniuk”, nincs szükség helyszín- vagy jelmezváltásra, olyannyira nem, hogy mikor egy szerepváltáshoz Mucsi Zoltán mégis leveti a zakóját, az kiugróan soknak tűnik. Moldvai Kiss Andrea nagyon mértéktartóan játszik, és ez kell is ahhoz, hogy a szélsőséges érzelmek teljes skáláján se váljon túlzóvá, de a műgyep sápasztó visszfényében mégis nyilvánvaló legyen, hová tart ez az élet.
 
Alaine - Ideje a meghalásnak
Alaine – Ideje a meghalásnak
Az Alaine – Ideje a meghalásnak (KL Színház) már csak azért is különleges, mert ez az első bábjáték a MOST történetében. Markó-Valentyik Anna és a bámulatosan részletgazdag Alaine-báb nem pusztán együtt ad ki egy egészet, hanem időről időre többé-kevésbé egyenrangú felekként vannak jelen, a monodrámát ezzel minimum másfélszereplősre bővítve. Egyrészt mintha a belül megőrzött fiatal lélek folytatna párbeszédet a megöregedett testtel, másrészt a színésznő a külvilágot is megjeleníti, egy egyszerű külső tekintetet, megidézi a férjet vagy Alaine egyik gyerekbetegét. A bábnak külön, karcos hangszíne van, de megszólal a bábozó saját hangján is, egyszerre nyújt lehengerlően tökös és sebezhető benyomást a folytonos dohogásával, erőteljes, öregasszonyos sóhajaival. A közös lábakon osztozó, öreg, málló szivacsbáb és az üde, fiatal színésznő közötti lírai kontraszt önmagában is magával ragadó, de az Alaine nemcsak szép, okos is; végső soron nem számít, hogy a huszonéves bábszínésznő valójában mit tud az öregségről, mert a darab nem hagy kétséget afelől, hogy tud valamit. Nem hiteles: hihető.
 
A program talán leggrandiózusabb darabja A játék vége (Kecskeméti Katona József Színház) mind külső megformálásában, mint szereplőszámát tekintve – monumentális élethazugság-tárlatvezetés. Az idős apához és a háztartást vezető sógornőjéhez ebédre látogat el a család: két fiú, a feleségeik, az elhunyt legidősebb testvér után maradt özvegy és unoka. Senki nem az, akinek mutatja magát a többiek és a végig egy szót sem szóló apa, Sirkó László előtt, és hamis a múlt és a jövő is. Nehéz lenne kiemelni valakit a pontos alakításokból, talán a Csombor Teréz által megformált mártír nagynéni a legletaglózóbb. Rusznyák Gábor díszletében az idejétmúlt bútorokkal berendezett nappalit kilencven fokban megdöntve, felülnézetből látjuk, miképpen az előadás is a jelmezek jólétien csillivilli, retró amerikaisága mögötti rothadó emberi életeket röntgenezi.
 
Woyzeck, Szkéné
Woyzeck (Szkéné)
Az idei MOST két Woyzecket is kínált, a kettő összevetése mégsem adta magát. Hegymegi Máté Woyzeck-rendezésének (Szkéné) sötét, fagyos világa bonyolult az utolsó csomóig. Fekete Anna egy kötélfát állít a díszlet középpontjába, amely a körszínpad centrális mélyedésébe lógatja a gyökereit, Kálmán Eszter pedig a szereplőket öltözteti kötelekbe, Woyzeck a hátára kötözött követ hurcolja, Marie a kőgyereküket tartja a karjában, éles a cipők és a meztelen lábak kontrasztja is. Reverz forgószínpadként a színészek viszik körbe-körbe a színpad berendezését. Maradéktalanul illeszkednek a Peer Krisztián-vendégszövegek, Nagypál Gábor mint tamburmajor maga a megtestesült dominancia, annak minden vonzó-taszító vonásával, a Marie-t játszó Tóth Zsófia esszenciálisan emberi figurát hoz létre az áruló nő, a hátrányos helyzet és a jó-rossz anya dimenzióinak keveréséből, Csoma Judit doktor úrként pedig annyira megsemmisítően, ridegen embertelen, hogy tényleg lehetne bármilyen nemű, de akár még kitalált lény is.
 
De még ennyi remek előadás és színészi teljesítmény között se igényel különösebb magyarázatot, hogy Major Erik tündöklő vergődése megéri a fesztivál legjobb alakításának díját. Nyilván nem véletlen, hogy egy harmadéves hallgató játssza, ez a Woyzeck nagyon fiatal, nagyon kiszolgáltatott és legfőképpen nagyon ártatlan. Hegymegi rendezése megérteti, miért olyan elkerülhetetlen, hogy ez az állati romlatlanságú, angyalarcú Woyzeck, akinek a családján kívül semmije nincs, az előadás megaláztatásain végighajszolva végül megölje asszonyát.
 
Az egérlyukból
Az egérlyukból. Fotó: Éder Vera
Az egérlyukból (Móricz Zsigmond Színház, Nyíregyháza) vizsgadarab, megy az Ódryn is, de a két színház két különböző teret, ezáltal két különböző előadást is jelent. Ami az Ódryn gyakorlatilag a játszóhelyből következik, azt a nyíregyházi színházban rafináltan lepukkant díszlet zárja össze a monodráma klausztrofób, kicsit gumiszobaszerű, nyomorgó világává, amelyet mégis kitágít a nézőtéri világítás felkapcsolása. Martinkovics Máté intenzív alakítása jogosan nyeri el a közönségzsűri díját, hiszen erős lélektani ábrázolásokat nyújt, amikor a történet jelen nem lévő szereplőit parodizálja és szűri át a saját karakterén, könnyedén érzékelteti a különbséget a múlt és jelen idejű történések között, és jó ritmusú kihagyásokkal játszik el egyedül párbeszédeket. Ám minden erénye ellenére a fesztiválon valahogy mégsem hat igazán átütő erővel az előadás.
 
Az Apró kozmikus félreértés (Csiky Gergely Állami Magyar Színház, Temesvár) gyakorlatilag már azelőtt atmoszférát teremt, hogy elkezdődne. Albert Alpár nejlonzacskóba gyömöszölt lufijai egyszerre hatnak párnákként és felhőkként, az egyik kezében egy pohár tejet, a másikban tányéron tollakat tartó, hüllőmintás ruhát és csápszerű hajfonatot viselő Borbély B. Emília pedig máris valamiféle mitikus lény benyomását kelti. Később a fénydizájn, a vetítés és a mikroportok használata tovább fokozza ezt a hatást. A Forgách András 12 nő voltam című kötetéből kiválasztott négy történet, négy nő kozmikus szerelembe esésének, úttalálásának története magától értetődően természetesnek hat, valóságszagúnak és szürreálisnak, sőt kicsit groteszknek. Forgách András szövege nagyon jó alapanyag, és a négy színésznő – köztük Csábi Anna mint rendező is – könnyen magáévá teszi, de az az érzésem, hogy szinte bármihez nyúlhatnának így együtt, mert a karakterük, magukhoz választott szerepeik, oldott és plasztikus játékuk adja az előadás valódi mágiáját.
 
Drognapló
Drognapló
A fesztivált záró Drognapló (Figura Stúdió Színház, Gyergyószentmiklós) többszörösen hátrányos helyzetből indul: egyrészt a téma miatt az előadás azonnal bekerül a prevenciós ifjúsági program skatulyába, másrészt Fodor Alain Leonárdnak a nagytermet kell betöltenie egymagának. Ez utóbbi a várhatónál sokkal jobban sikerül, az óriási vásznon futó pszichedelikus videók segítenek megtölteni a teret, sőt a gyilkos irónia mellett az elveszettség érzetét hozzák létre. Fodor szinte zavarbaejtően illeszkedik testi adottságaival is abba a józsefvárosi niche-be, amelynek szereplőit megszólaltatja, ez a megszólaltatás pedig nagyon figyelemre méltó dokumentarista makrófelvétel, a függő minden arcát felsorakoztatja a rimánkodótól az agresszívig, látnokiig, kötekedőig – kíméletlenül behozza az utcát a színpadra.
 
A fesztiválra beválogatott előadások ízlésformáló tendenciát mutatnak, nem pedig a közönség elvárásaihoz való alkalmazkodást. Az előadásokat követő azonnali közönségtalálkozó egyébként az egyik legjobb dolog a MOST-ban, nem véletlen a népszerűsége. A szakmai zsűri, Molnár Piroska, Gyarmati Kata és Török Ákos kérdései, illetve Mihály Csaba művészeti főtitkár szakértő moderálása révén markáns a szakmai iránytartás, de bőven teret kap a közönség külső látószöge is, akiknek nem feltétlenül magától értetődő, mi az, hogy független színház, hogyan lesz a bábszínész, és hogy például a temesvári Csiky Gergely társulata igenis magyar nyelven játssza valamennyi darabját. Megtudhatunk olyan kulisszatitkokat is, hogy ki volt Ozsvár Róbert koreográfusa (a YouTube), hogy Major Eriknek engedték-e, hogy folyton egyre nagyobb köveket vegyen a hátára a próbafolyamat alatt, és szokott-e szólni, ha már fél órája szédül a próbán (nem), illetve hogy Mucsi Zoltán tényleg a legjobban játssza-e Háy drámáit az egész világon (lehet).
 
A MOST nem pusztán piaci rést tölt be, bőven önjogán létezik, olyan előadásokat hoz el, amik egyébként nehezen jutnának a közelünkbe, és amiket érdemes látni. De jobb lesz időben gondoskodni a bérletről, mert ha a helyi törzsnézőkön múlik, jövőre sem lesz sima a bejutás. Hogy Tatabányán komoly közönségépítés folyik, az egyértelmű már csak abból is, hogy a fesztivál alatt szinte végig ugyanazokat az arcokat látom minden előadáson, alig megy ki valaki a közönségtalálkozó előtt, már fél órával kapunyitás előtt is agresszív harc folyik azért, hogy ki ül majd az első sorokba, minden hangosabb pisszenés hosszú méltatlankodást szül, és egyáltalán: érződik, hogy ez itt egy fontos esemény. Lehengerlő is, hogy Pesthez ilyen közel ennyire ünnep tud lenni a színház. 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek