A Golgota utcai Ganz-Mávag telep részeként működő Fekete Lyuk történetét labirintusszerűen összekapcsolódó termek és folyosók sora idézi fel a Kiscelli Múzeum pincéjében; tematikus összeállítások és látványos installációk formájában. Egyes olvasókat talán érdemes emlékeztetni arra, hogy a Fekete Lyuk a nyolcvanas évek végének, kilencvenes évek elejének meghatározó alternatív zenei klubja volt, egyszerre koncertterem és társadalmi gyülekezőhely; magyar és nemzetközi, leginkább punk, hardcore, new wave, metál, hard rock és indusztriális zenekarok fellépéseivel. A klub története a legkülönbözőbb, nem ritkán egymásnak feszülő narratívák segítségével idézhető fel. Az emlékezők és a szemtanúk ma valószínűleg nem „ugyanarra” a Fekete Lyukra gondolnak vissza; igen valószínű, hogy az ott megforduló fiatal értelmiségiek és művészek, vagy a budapesti éjszakai élet páriái, illetve az ilyen helyekhez szükségszerűen kötődő szubkulturális „szupersztárok” és lokális hősök nem egészen ugyanazt a társadalmi-kulturális teret észlelték, élték, látták. Jelen kiállítás egyszerre mutatja fel e sokféleséget, illetve – talán éppen e sokféleség után kutatva-nyomozva – veszíti  el körvonalait-fókuszát. 

A szorosabban vett zenei részhez tartoznak a koncertfotók, a koncertvideók, a zenekari pólók, a plakátok, a lemez- és kazettaborítók. Önálló panelekre osztott, noha az anyag töménysége miatt a nézői tapasztalatban olykor egybefolyó egységek foglalkoznak az underground divattervező Király Tamás, vagy a Ruszt József által vezetett Független Színpad működésével, illetve a klub különféle, ugyancsak a Ganz-Mávag komplexumban működő előzményeivel. Felidézik a klubhoz lazán kapcsolódó Inconnu-csoport történetét, vagy a nyolcvanas évek végén nálunk is kibontakozó, akkor sokakat megrémítő gruftie/goth szubkultúrát, melyről részben a Lyukban forgatták A holnap érdeklődés hiányában elmarad című dokumentumfilmet. Külön teret kapott az épületkomplexum története, korábbi szociális és művelődési funkcióival. Több helyen tűnnek fel tematikus fotó-összeállítások, így például Urbán Tamás és Bánkuti András fényképfelvételeiből. Tulajdonképpen minden joggal említhető jelenségkörből (popzene, design, öltözködés, színház, fotó, film, társadalomtörténet ) jelen van egy többé-kevésbé jelentős szegmens. A kiállítás egészét meghatározza a televíziós készülékek és egyéb monitorok túltengése és az általuk keltett hangzavar. A monitorokon archív felvételek, illetve az egykori szereplők (zenészek, képzőművészek, rajongók) visszaemlékezései láthatók. A videódömping önmagában is felhívja a figyelmet a kiállítás egyik gyenge pontjára, arra, hogy a kiállított anyagra vonatkozó rendszerezett információk hiányát a tárgyaknak és a videós interjúknak a nézőre ömlesztése pótolja.

A posztereken olvasható tájékoztató szövegek egy része a múltat heroikus színekben feltüntető, nosztalgiázó, olykor túlzásokba eső írás. Az arányokon is lehetne vitatkozni. A látottak alapján azt képzelhetnénk, hogy a Fekete Lyuk legfőbb attrakciója a Vágtázó Halottkémek zenekar lehetett, melynek bemutatása némiképp uralja a kiállítást (plakátok, lemezborítók, pólók, koncertfelvételek, interjúk, jelmezek, sámándob, miegymás) – bár ebben közrejátszhatott a zenekar imázsának rendkívül látványos, „jól kiállítható” volta is. A „Király Tamás-terem” (valójában folyosó) ugyancsak felnagyítja a klub működésének egyik, noha valóban jelentős epizódját. Mégis: ez a panel, a kevésbé ismert fényképfelvételekkel, néhány kiállított eredeti kosztümmel gazdagítja a budapesti underground ikonikus „divatművészének” portréját. Érezhető volt a törekvés, hogy a kiállítás a zenétől némiképp elszakítva is illusztrálja a korabeli underground-alternatív stílusrepertoár (öltözködés, hajviselet, kiegészítők) néhány meghatározó paradigmáját, a mainstream utcai megjelenéstől az elkötelezett  szubkultúra-tagok DIY barkácsolásán keresztül a Király-féle, öntörvényű, az avantgárdba átnyúló törekvésekig. Több célratöréssel, az összefüggések határozottabb felmutatásával akár ez is lehetett volna a kiállításon belül egy koncepciózusabb értelmezési szál.                                                                                                       

Egy ilyen jellegű kiállítás szinte szükségszerűen válik a legkülönfélébb generációs feszültségek kiindulópontjává. Akár a sajtóban, akár a közösségi médiában, akár személyes beszélgetésekben számos kifogás felmerül-felmerült a produkció szemléletével, reprezentációs megoldásaival, illetve a bemutatott anyag arányaival kapcsolatban. A hazai underground törekvések feldolgozása során, amikor megkíséreljük elhelyezni a valamikori szereplőket a különféle tudományos vagy múzeumi diskurzusokban, gyakran megfigyelhető, hogy a kutatók perspektívája nem egyezik a szemtanúkéval. Előbbiek elfogultsággal, nosztalgiával, saját szerepük felnagyításával vádolják az utóbbiakat; utóbbiak szerint viszont a kutatók (pláne a sokkal fiatalabbak) tudálékoskodó gyíkarcok vagy kockák. Úgy tűnik, hogy a Fekete Lyuk-kiállítás felelősei úgy próbálták megoldani e dilemmát, hogy a Lyuk működéséhez kapcsolható anyagokból egy színes és nagyszabású multimédia-látványosságot hoztak létre, melyben mind a videofelvételeken megszólaltatott hajdani szereplők, mind a kiállított tárgyak és dokumentumok nagyjából önmagukért beszélnek. A kiállított tárgyak és az őket magyarázó szövegek viszonya, aránya, mennyisége tipikus problémája egy olyan kiállításnak, mely nem „főműveket”, hanem mikro-jelenségek sorában elaprózódó társadalmi összefüggéseket, netán, mint jelen esetben is, szubkulturális törekvéseket mutatnak be. Elegendőek vajon a poszterszerűen és szórványosan elhelyezett „szövegcsíkok” a dolgok értelmezéséhez, vagy jobb lett volna a több, alaposabb, a tárgyakhoz szorosabban kapcsolt magyarázat? Ez adott esetben a néző előzetes ismereteitől, de akár az életkorától is függ. Az egymásra halmozott (olykor ömlesztett) pólók, plakátok, borítók, fényképek tömegét látva felmerülhet a kérdés: a potenciális néző mit tudhat ezekről az előadókról, netán hallott-e róluk valaha? Persze mondhatnák, hogy aki nem ismeri fel első látásra a Southern Special vagy a Sex Action zenekarok pólóját, az maradjon otthon, disznók elé nem vetünk gyöngyöt, de egy múzeumi kiállításnak nagyvonalúbban (és ugyanakkor, paradox módon mégiscsak szigorúbban) kellene meghatároznia a lehetséges érdeklődők (amúgy is mindig bizonytalannak tetsző) profilját, illetve befogadói kapacitását.

 

A kiállítás június 23-ig látogatható.