Előre leszögezem, nem szívesen laknék Kansasban, az Óz című előadást elnézve ugyanis igen kellemetlen helynek tűnik. Svila Velichkova látványtervező üresnek, szürreálisnak és nyomasztónak ábrázolja a falut, ahol Dorkáék élnek. Szürke a szögletes házszerű képződmény a színpad baloldalán, szürke a saját életet élő, szörnyhöz hasonlító fa a jobb oldalon, szürke lepedő borítja az egész színpadot, szürke Emmi néni (Markó-Valentyik Anna) és Henrik bácsi (Szúkenyik Tamás) minden ruhadarabja, de még az almák és a kosár is szürke. Süvít a szél, de nem csak úgy elkezd, olyan, mintha itt minden áldott nap vihar lenne, mintha az itt lakóknak ebben a zúgásban kéne élniük egész életüket.
 Bora Levente, Vitányi-Juhász István, Gergely Rozália, Horváth Márk |
A szélzúgást csak Emmi néni feddő szavai hasítják keresztül időnként: nem túl kellemes asszony, nehéz lehet neki megfelelni, viszont nagyon aggódik Dorkáért. Ez a kettősség bomlik szét a varázsvilágban, ahol Markó-Valentyik Anna játssza a nyugati, a déli és az északi boszorkányt, és nyilván ő lett volna a keleti is, ha Dorka (Gergely Rozália) szét nem lapította volna még a színrelépése előtt az odatévedt házával. Furcsák ezek a boszorkányok, az ember nem igazán tudja, hányadán áll velük: a déli boszorkány flegma és sértődékeny, az északi boszorkány (akiről kiderül, hogy ő irányítja az Óz-gépet) szemrebbenés nélkül hazudozik, a gonosz nyugati boszorkány pedig citromparfét süt, amiről sosem derül ki, mérgezett volt-e vagy sem.
Egyértelműen jó szereplők viszont Dorka barátai: a madárijesztő (Bora Levente), a bádogember (Horváth Márk) és az oroszlán (Vitányi-Juhász István). Őket nemcsak személyiségük, hanem mozgásuk (koreográfia: Ladányi Andrea) is határozottan megkülönbözteti egymástól. Az érzelmes bádogember szakadozottan mozog az olajozást követően is, a hiú, divatdiktátor madárijesztő csodás patchwork jelmezében úgy flangál fel és alá a színpadon, mint egy kifutón, a gyáva oroszlán gesztusai valóban kissé neurotikusak, de sem mozgásai, sem pedig tettei nem igazolják gyávaságát.
 Gergely Rozália, Markó-Valentyik Anna |
Mikor lehull a lepel Ózról, és kiderül, ő valójában az északi boszorkány, akkor tulajdonképpen egy újabb hazugsággal segít nekik szívet, bátorságot és észt találni. Beléjük varázsolja, ami amúgy is bennük volt: az Óz, a nagy varázsló ugyanis nem szól másról, mint az önbizalomról, és arról, hogy amit hajlamosak vagyunk kint keresni, azt igazából csak belül, saját magunkban tudjuk megtalálni. Ezért is tér haza Dorothy boldogan a családjához Kansasbe a könyv és a musical végén.
Oké, de mi van, ha Dorka nem csak képzelődik, és Kansas tényleg egy pocsék hely? – teszi fel a kérdést az előadás rendezője, Markó Róbert. Merthogy a világon tényleg vannak szörnyű helyek, és tényleg sokszor van olyan, hogy valaki nem találja meg a boldogságát ott, ahol született. Dorka a Vaskakas Bábszínház előadásában – ellentétben a könyvvel és a belőle készült többi adaptációval – nem viszi magával Smaragdvárosba Totót, a kiskutyáját, a vihar elválasztja őket, az eb pedig Kansasben marad. Így a kislánynak választania kell az új, boldog élet lehetősége és a felelősségvállalás között. Jó és önzetlen gyerek, az utóbbit választja. Így végül nem hangzik el az előadásban az Óz, a nagy varázsló leghíresebb mondata sem, a „mindenütt jó, de legjobb otthon”, helyette Dorka az utolsó dalban azt énekli, hogy „egyszer visszatérek, és elhozom Totót”. Közben lassan bezáródik mögötte a függöny, ami elválasztja őt Smaragdvárostól, amelyből azt a szomorú következtetést vonhatjuk le, hogy nem biztos, hogy lehetősége lesz visszatérni ide.
 Fotók: Vaskakas Bábszínház |
Svila Velichkova látványtervező Smaragdvárost Kansasszel ellentétben kifejezetten vonzónak ábrázolja. Ebben a világban is van azért valami fenyegető: az égen ellipszoid alakú felhők, azokon szemek – az északi boszorkány állandóan figyelő tekintete. És szürreális a varázsvilág is, csakúgy mint Kansas, a különbség annyi, hogy a falu szürkeségével szemben az újonnan megismert világ káprázatos színekben pompázik: főleg kékben és zöldben. Ez a kettősség az 1939-es filmet idézi, az Óz, a csodák csodája címűt, amelyben a kansasi keret fekete-fehér felvétel, Dorka álma a varázslatos világban pedig rikító, utószínezett képekből áll. Ám míg a filmben a sárgaköves út egyenesen elvezet Smaragdvárosba, csak letérni nem szabad róla, addig a Vaskakas színpadán egy itt-ott megszakadó, össze-vissza kanyargó és elágazó utat látunk. Az előadás képi világa szépen rezonál arra, amit a történet mond nekünk: a boldogsághoz sajnos nem vezet egyenes út, hiszen akkor mindenki csak egyszerűen végigmenne rajta, és kész. A valóságban, ahogy Smaragdvárosban is, keverednek a jó és a rossz dolgok, a kellemesek és az ijesztőek, a szépek és a nagyon furcsák, és nincsenek helyes vagy helytelen utak, a mi döntésünk, merre indulunk, és hogyan megyünk végig az életünkön.
Az előadás adatlapja a port.hu oldalon itt található.