S mégis, Gábor üdén fanyar humora meg a jóféle kültelki komédiázás vígan megél a szűkölködés közepette.

Sztankay István

Úgy lehet, indulásképp merenghetnénk egy sort a kérdés felett, hogy vajon miért is, vagyis hát minek a révén került a Dollárpapa Bartók Béla úti előadása a Zsidó Nyári Fesztivál programjába, ám a magyarázat felkutatásánál alighanem érdemesebb és érdekesebb a szerző bemutatásával kezdenünk. Gábor Andor ugyanis, bár a bús feledés még nem nyelte el egészében alakját és életművét, azért bátran a méltatlanul mellőzött irodalomtörténeti nagyságok közé számítható. Pedig a kommün bukása után Európát körbevándorló, utóbb Moszkvában megtelepedő, majd 1945–ben hazatérő bolsevik íróember nemcsak a Ludas Matyi nevű korszakos vicclap megalapításával, program– és névadásával szerzett magának érdemeket, hanem 1918 előtti működésével is. Mert Molnár Ferencen kívül talán senki sem tett többet a magyar vígjátéki könnyedség megteremtéséért, a fesztelen színpadi csevej, a frivol módon csomagolt, formás okosság honosításáért, mint ő. Nagysikerű franciás vígjátékokkal (A princ, Majd a Vica!), szellemes operettlibrettókkal (Csárdáskirálynő, Mágnás Miska) és kabarészámok garmadájával (mint pl. a klasszikus Haspók úr ebédel) cáfolta meg az előző nemzedék – humorban is illetékes – sajtótekintélyének, Ágai Adolfnak teoretikus tételét, mely szerint: “a mi nyelvünk alkalmatos az imádságra, a legfönségesebb gondolatok s érzelmek kifejezésére, de esetlen s nehézkes a röpke huncutságok tolmácsolására”.

Besenczi Árpád és Kassai Károly

Az eredetileg 1917–ben bemutatott Dollárpapa, a Pénz ilyesformán közel évszázados korú komédiája is Gábor Andor törekvéseinek színháztörténeti sikerét bizonyítja, hiszen a mű 2008–ban is megejtően frissnek hat, s nemcsak a nagy magyar korrupció ernyedetlen aktualitásának köszönhetően, hanem és elsősorban strapabíró nyelvi patentjei és hatásos megformáltsága révén. S bár a színlap Vajda Anikó és a rendező, Cseke Péter átdolgozói szerepét jelzi számunkra, közreműködésük inkább csak némi húzást, semmint a színmű leporolását jelentette. Sőt, itt–ott még tompítottak is valamicskét a darab időszerűségén, hisz például a főispán tájékozódó kérdése, s az erre kapott megnyugtató válasz (“– Kéhlek, Kahcsi, nem izhaelita ez a Hoffmann? – Az egész család református. – Hefohmátus? Akkoh hendben van.”) kimaradt az előadásból, s a szélhámia ifjú mesteréből, a cselekményt irányító Szekeresből is alispán lesz a függöny legördülését követően, nem pedig országgyűlési képviselő. (Amúgy paradox módon az előadás talán egyetlen aktualizáló szándékú fordulata, a konvergencia program fölemlítése a pár éves össznépi koptatás után avultabbnak tetszik, mint Gábor Andor akármely kitétele.)

Sztankay Orsolya (Forrás: Karinthy Színház)

Az egykori Haladás mozi kívül–belül szegényszagú és szűkös intézetében tehát életerős komédia kerül színre, s a fellépő színészek látható élvezettel pergetik a frappáns mondatokat. A ritmus csak nagy néha fullad le egy–egy lelkes, pályakezdő vagy épp kiszolgált dilettáns partéjához érve, de a számottevő többség rokonszenvesen ágál. A kültelki komédiázás elánját és a vígjátéki “félre” technikáját a leginkább Besenczi Árpád kamatoztatja; ugyan kissé tán túlkoros vőlegényjelölt (főleg ha az 1956–os filmváltozat sugárzóan ifjú Darvas Ivánjához mérjük), ám erkölcsi skrupulusoktól ment’ vígjátéki sviháknak igazán kiváló. Hasonlóan profi játékos a milliomosnak vélt amerikás (az eredetiben amúgy kanadás) bácsi alakítója, az ezúttal mindvégig tisztán artikuláló Sztankay István: megfélemlített trotlija kabarépódiumos reminiszcenciáival együtt is váltig élvezetes, bájos figura. Lőte Attila alkonyultában is hatásos főispán, Sztankay Orsolya szép és cserfes kis cselszövő, Kassai Károly pedig számtalan szinkronszerep után testi valójában is lehetőséget kap arra, hogy harsány eszközökkel dolgozva életre hívjon egy komikusan torz, fakutyaként bruhaházó orvosdoktort.

Szégyentelen komédiázás a színpadon, szégyentelen jókedv a nézőtéren. Legitim állapot.

Kapcsolódó cikkünk: Nyári fesztiválok 2008