Lovas Dániel áll a játéktér közepén s egy üvegből befőttet falatozik. Ez a kép fogadja a terembe lépőket, akiknek ki kell várniuk, hogy a színész lenyomja torkán az összes gyümölcsdarabot, és kiigya az utolsó csepp szirupot is. Csak ekkor kezdődik a tulajdonképpeni előadás. Ebből a groteszk epizódból tudható: ebben a produkcióban nem elsősorban az újkatolikus irodalomhoz sorolt szerző emblematikus darabjának átszellemültsége, ünnepélyessége és didaktikus pátosza fog dominálni (mint ahogy a mű eddigi egyetlen magyarországi, Dér András rendezte 1996-os interpretációjában).

Nálunk a mindenekelőtt költőként ismert Paul Claudel a ritkán játszott szerzők közé tartozik, az Angyali üdvözlet mellett csupán két drámája (Kezes, 1998; Selyemcipő, 2010), valamint az Arthur Honegger azonos című oratóriumának szövegkönyveként ismert Johanna a máglyán (1964, 2013) került színre. Pedig a mű 1911-es megszületését követően nemcsak irodalmárok, hanem színházi alkotók is úgy üdvözölték a szabad versben írt drámát, mint ami kijelöli a műfaj megújulásának egyik lehetséges útját.  Az 1912-es ősbemutatót például a modern francia színjátszás egyik meghatározó alakja, Lugné-Poë rendezte a párizsi Théâtre de l’Oeuvre-ben, de színre vitték a színháztörténet olyan újítói is, mint Adolhe Appia, Alekszandr Tairov, illetve Louis Jouvet (aki 1946-ban a Théâtre de l’Athénée-ben, egy évvel később az általa alapított Avignoni Színházi Fesztiválon mutatta be a darabot). A három verzióban is létező dráma bevonult a klasszikusok közé, amikor 1965-ben a Comédie Française is felvette műsorára. 

 

Vajon mi vonzotta ezeket az alkotókat a középkori keresztes háborúk idején játszódó, a hitről és a bűnről, a szenvedésről és a megváltásról és – mint az alcím sugallja – „az égi és a földi szerelemről” szóló darabhoz? Nyilván a cselekménye, de talán még inkább a formája, nyelve és dramaturgiája.

      

A 19–20. század fordulóján a klasszicizáló, romantikus és naturalista drámai és színházi közlésmóddal szembeforduló, újító szellemű művészi áramlatok egyrészt a leginkább a kor képzőművészetében kiteljesedő „izmusokkal” rokoníthatók, másrészt a racionalista-technicista gondolkodásmóddal oppozícióba kerülő filozófiai irányzatokkal. Ez igaz Claudel művészetére is, amire nagy hatással volt Henri Bergson gondolkodása éppen úgy, mint Rimbaud költészete vagy a szimbolizmus. 

Claudel vallásos költő, de nem dogmatikus, inkább metafizikai értelemben. Írásművészete mélyen gyökerezik a francia irodalmi hagyományokban, drámáit nem elsősorban a cselekményesség jellemzi, hanem az események költői, áradó, ünnepélyes, elegáns, stiláris eszközökben gazdag előadásmódja. Drámaköltészetének hatása a század számos, főleg francia alkotójánál kimutatható (gondoljunk Giraudoux-ra, Sartre-ra, Camus-re, de még az abszurd irodalom jó néhány alkotójára is). Világszemlélete és gondolkodásmódja azonban az idő múltával egyre nehezebben talál utat a befogadók nagy részéhez. 

Ez a kettősség különösen érdekessé teszi, hogy mi az, amiért itt és ma egy rendező előveszi és bemutatja Claudel Angyali üdvözletét. Szenteczki Zitát a műben láthatóan olyan erkölcsi fogalmak érvényessége foglalkoztatja, mint a hit és hitetlenség, az önfeláldozás, valamiféle belső vagy külső, ha úgy tetszik isteni parancsnak való megfelelés, és nem utolsó sorban az, hogy sorsdöntő, netán tragikus események után hogyan lehet tovább élni.

A darab, leegyszerűsítve, egy széteső család, illetve két eladósorban lévő lány története. Anne Vercors, az apa elvonul a Szentföldre, birtokát, vagyonát, családját a nagyobbik lánya, Violaine vőlegényére, Jacques Hury-ra hagyja, akibe a kisebbik lány, Mara szerelmes. Violaine-be viszont Pierre de Craon, a leprás templomépítő mester szeret bele, akit a lány – szánalomból, szeretetből – megcsókol, így ő is megbetegszik. A tervezett nászból semmi sem lesz, de Mara eléri célját, és Jacques kelletlenül őt veszi el. Születő gyermekük halálos beteg lesz, de húga könyörgésére Violaine Istenbe vetett hitével feltámasztja, s a csoda látható jeleként a gyerek szemének színe átváltozik, s ugyanolyan kék lesz, mint az övé. A templomépítő, miután szerelme átvállalja tőle a szenvedést, csodás módon kigyógyul a leprából, az apa hazatér, de semmi sem lesz olyan, mint korábban, mindannyiuk életére rávetül Violaine emléke, aki feláldozta magát a többiekért.

A középkori vallásos színjátékok, mindenekelőtt a moralitás hagyománya él tovább Claudel e művében, de az alakok nem allegorikus figurák, hanem valós életük van. A darab két szereplője, Violaine és Pierre más-más módon szolgálja Istent: a lány egész életével és lényével, a férfi pedig azzal, hogy Isten dicsőségére – nem mellékesen a magáéra is – szebbnél szebb és nagyobbnál nagyobb templomokat épít. Találkozásuk tehát nem véletlen.

A Stúdió K előadásában egymás mögött felfüggesztett, különböző színű és anyagú textil függönyök tagolják az üres teret. A négy felvonásra és prológra osztott dráma egyes jeleneteit és az azokat elválasztó (nehezen érthető francia kiejtéssel elénekelt) dalbetéteket az előjátékban megismert és a színlapon Fekete ruhás alaknak nevezett színész vezeti be, köti össze és kommentálja. Közli a szerző helyszínleírásait, segít egy-egy bútordarabbal berendezni a színpadot, ha kell, értelmezi a szituációkat vagy a szöveg bizonyos kitételeit, kezeli a függönyöket – egyszerre látható és láthatatlan mozgatója az eseményeknek. Mint ilyen, elidegenítő effektusként is működik, hiszen a történések idézőjelbe kerülnek azáltal, hogy mindent az ő interpretációjának szűrőjén keresztül látunk. 

A rendező egyéb eszközökkel is hangsúlyozza az alkotóknak a műhöz fűződő kettős – emelkedett és reflektív – viszonyulását. Amikor például először jelenik meg Violaine, Homonnai Katalin hátulról fellibbenti az égszínkék függönyt, ami körbe fogja. A kópés és kissé komikus gesztus azonban Szűz Mária festészeti ábrázolásaira is utal, azaz a szent és profán Grotowski óta körvonalazott dialektikája egyetlen kitartott pillanatba fogalmazódik bele, és kijelöli a figura drámai körvonalait.

Szenteczki Zita a szerző és a darab allegorikusságát elősorban a látványban igyekszik érzékeltetni. A rendező – Rumi Zsófi látványtervezővel közösen – több szinten értelmezhető képeket komponál. Ilyen kép a halott csecsemőnek egy gyertyával való helyettesítése, de ilyenek az egyes szereplőknek a drámai erőtérben elfoglalt helyét kijelölő, kisméretű, világító sárga színű, eltorzított ülőalkalmatosságai is. (Az anya hintaszékéről hiányzik a karfa, az apa székének elülső lábai rövidebbek, mint a hátsók, Jacques-énak a háttámlája hegyes szöget zár be az ülőkével, Marának csak egy hokedli jut.)

A legerősebb kép Violaine megdicsőülése és halála. A színpad mélyén, mint egy oltárfülkében áll egy égő vörös, kimerevített műanyag-köpeny, ebből szólal meg Violaine, amikor végrehajtja a csodát: megmenti húga gyermekének életét. A lány halálát a ruha-szobor összeomlása jelképezi, s ezt a ruha-korpuszt fogja ölébe és viszi eltemetni a templomépítő.

A színészi játékban szintén megjelenik a kettős ábrázolás: döntően realista játékot látunk, de a figurák kissé elrajzoltak, ugyanis legkarakteresebb jellemvonásuk kisebb vagy nagyobb mértékben, néha a túlzás szintjéig hangsúlyozódik. Nyakó Júlia az egyedül hagyott anya tehetetlenségét, Pallagi Melitta Mara rámenősségét, majd megtöretettségét, Sipos György Jacques Hury-nak a két nő közötti őrlődését mutatja meg, finoman egyensúlyozva a reális és a stilizált kifejezésmód határán. Spilák Lajos egyértelműbb eszközökkel mond ítéletet az apa, a komforthelyzetből adódó kompromisszumok elől menekülő férfi kétes karakteréről. Nagypál Gábornak van a legtöbb lehetősége arra, hogy árnyalt jellemrajzot adjon a templomépítőről, hiszen az ő alakja járja be a legnagyobb utat a szerelemtől a leprával és a halállal való szembenézésén, a csodás meggyógyulásán, a szerelmével történő ismételt és végleges találkozásán át hivatása sikeres beteljesedéséig. 

Az előadás záróképének hangulata és végkicsengése kissé eltér Claudelétől. Egymás mellett ül (a Fekete ruhással együtt) négy férfi, tőlük kissé távolabb a letargiába süppedő Mara. A magukat sikeresnek tartó férfiak, Vercors és a templomépítő, filozofálnak, emlékeznek, dicsekednek, megvonják a történtek mérlegét, vigasztalják Jacques-ot, hogy még előtte az élet. Közben dobozos sört (!) iszogatnak. Mintha egy kocsma előtt az utcán beszélgetnének. S bár mindaz, amiről és ahogyan szó esik, Claudel szövege, és az író szellemiségét is tiszteletben tartva hangzik el, kínosan rímel a mai álszent, önző, a fennkölt eszmények és a földhözragadt valóság közötti különbségekre érzéketlen, cinikus közgondolkodásra.               

 

Az előadás adatlapja a port.hu oldalon itt található.