Ennek lett egyik leágazása a tavaly bemutatott Férfiak fecskében. Ebben egy londoni könyvelő próbálja meg feldobni örömtelen, végletesen elszürkült életét azzal, hogy csatlakozik egy amatőr, férfiakból álló szinkronúszó csapathoz. A többit már le se írom, a fentiekből ki lehet találni. És akkor most jöhetne a szokott lamentálás a filmgyártás krónikus ötlettelenségéről (alig telt el pár hónap, s máris itt van a történet francia változata), de ezt most átugorhatjuk. Tán csak annyit jegyezhetünk meg némi malíciával, hogy úgy tűnik, immár az európai „álomgyárak” is szeretnek átvett anyagból dolgozni, lekopni látszik az eredeti ötletekhez ragaszkodó arisztokratikus gőg.

 

A helyzet azért nem annyira súlyos, mert a Szabadúszók (a címadási versenyt az angol verzió nyerte nálunk) mellett a Férfiak fecskében inkább csak vázlatnak tűnik. Ezt már Gilles Lellouche alkotásának hossza is jelzi, a francia változat ugyanis majd félórával tovább tart, és az extra időben főleg arra koncentráltak a forgatókönyvírók, hogy alaposabban kidolgozzák a csapat tagjainak hátterét: ki miért került válságba, kinek miért roppant meg az önbecsülése, kiből miért lett vesztes a külvilág szemében. Persze itt is marad olyan, aki csak színesíti a csapatot, hiszen nem kap önálló történetszálat (az érthetetlen nyelven beszélő Avanish, aki Dömdödöm szerepét tölti be a fiúk között, és ezt az egyetlen poént képviseli a maga szeretnivaló bumfordiságával). A 122 perc miatt kicsit döcögősebben is indul a film, kell egy kis idő, amíg felveszi az utazósebességet, amíg a sok széttartónak tűnő részlet a szinkronúszás ürügyén összeáll. De innen már nagyon jól vegyíti az édest és a keserűt, a vígjátékot és a drámát, az életközepi toporgást a családi összeomlással, vagy azzal a maró érzettel, hogy az ember önmaga egyetlen rajongója.

 

A Férfiak fecskében inkább az Alul semmi kisrealizmusához próbált közelíteni, kevesebb érzelemmel és felhajtással dolgozott, visszafogottabban fogalmazott képben és szövegben is. Ezzel ellentétben a Szabadúszók inkább az Életrevalók életigenlése és színesebb-szagosabb világa felé mozdult el, direktebb módon hat a nézőire, s helyenként nem fél elnyújtózni a giccshatárig sem. Jól mutatja a két felfogás közötti különbséget, hogy a csetlő-botló csapat végül milyen helyezést ér el a világbajnokságon a realistább és az életigenlőbb változatban. Ám attól lesz igazán szórakoztató alkotás a Szabadúszók, hogy a végkifejlet szervesen illeszkedik a történethez, és az is jó, ahogyan Lellouche visszavesz a „diadalból”, ahogyan helyére teszi a „világraszóló” eredményt. Talán csak azt lehet neki felróni, hogy a narrációval és más dramaturgiai megoldásokkal túlságosan szájbarágóssá teszi az üzenetet: íme néhány ember, aki átugrotta saját árnyékát. 

 

A két film eltérő hangvétele teszi azt is, hogy míg az angol verzió tompítja a sportfilmek jellegzetes közhelyeit (kissé el is tartja magától), addig a Szabadúszók teljes mértékben átveszi azokat, mint ahogy más bevált elemeket is. (Az Alul semmi óta kötelező megmutatni az erőpróba előtt álló férfiakat, ahogy a munkahelyükön gyakorolják a koreográfiát – bár eredeti, emlékezetes megoldás, amikor az Alul semmiben a munkaügyi hivatalban kezd mozogni ütemre az alkalmi sztriptíztáncosok lába.) Szerencsére olyan erős a film atmoszférája, hogy a kliséket ügyesen olvasztja magába, és nem bántó közhelygyűjteményt kapunk. Ehhez nagymértékben hozzájárul a színészi teljesítmény. Leginkább a főhőst (Bertrand) alakító Mathieu Amalric lubickol az egzisztenciális válságot átélő, depressziós munkanélküli szerepében, aki napról napra kisebbnek érzi magát a világban. Szinte minden jelenetben hibátlan, de talán a kelletlen bútorbolti eladó karakterében hozza a legjobb formáját. Hasonlóan remekel a világ legszomorúbb tekintetű és legtehetségtelenebb rockerének bőrében Jean-Hugues Anglade: szintén a francia film erőssége a lakókocsiban (egyben hangstúdió) élő Simon karaktere – aki saját maga rögzíti a lemezeit és bingót játszó nyugdíjasok előtt adja elő a gitárszólóit, és aki amúgy az iskola menzáján dolgozik mosogatóként. Talán már ezekből is látszik, hogy a film három forgatókönyvírója elég időt szánt a szereplők kitalálására, egyénítésére, ügyesen dolgozták ki a motivációkat, így sokkal jobban beszippant minket a francia változat, míg az angol verzió kissé hűvösebb távolságtartással operál.

 

Adva van tehát egy történet két verzióban, amiből már nemzetkarakterológiai szempontból is érdekes következtetéseket lehet levonni (kíváncsiak lennénk egy magyar viszonyokhoz és mentalitáshoz adaptált változatra). És ha valaki nem bánja, hogy egy ismert viccet mondanak el neki egy kicsivel gördülékenyebben, gazdagabban és érzelemdúsabban, az csak jó érzésekkel távozhat majd a moziból. Abban viszont már kételkedem, hogy a szinkronúszáshoz is kedvet kapna.