Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

FEHÉR HUMOR

Dermesztő hajsza
2019. febr. 16.
Igazából most lenne a legkönnyebb dolgom. Csak egymás mellé kellene raknom a két címet, és a többit az olvasóra bízni. Hiszen Az eltűnés sorrendjében pont úgy viszonyul a Dermesztő hajszához, ahogy a két film címe. Mintha A halál kilovagolt Perzsiából az Alkoholizmus veszélyei címen születne újjá. PAPP SÁNDOR ZSIGMOND KRITIKÁJA.

Mindebben persze az a legszebb, hogy az önleleplezés igazából csak magyar nyelven ilyen nyilvánvaló, hiszen a skandináv koprodukció, a dán-svéd-norvég film eredeti címe Kraftidioten, míg az amerikai remake Cold Pursuit elnevezéssel fut, s a kettő között így már messze nem tűnik olyan szélesnek az olló, mint amekkorát a magyar forgalmazás megelőlegezett. Az amerikai stúdió persze igyekezett már az elején minimálisra csökkenteni az átváltás veszteségeit, hiszen az eredeti alkotás rendezőjét, Hans Petter Molandot kérték fel, hogy a havas Norvégia helyett a hóban tán még inkább bővelkedő Coloradóba helyezze át a film cselekményét. Csak hát ez nem olyan egyszerű. Illetve egy fokkal bonyolultabb, mint a főszereplő nevét Nilsről Nelsre átírni: a különbség nem egy betűn múlik.

Az eredeti film erőssége ugyanis nem pusztán abban mutatkozott meg, hogy nem kevés fekete humorral adott egy fricskát a megszokott bosszúfilmeknek (apa vesz elégtételt a megölt fia tettesein), s ezzel egy igen népszerű zsánerbe lehelt új életet (ahogy anno az Elrabolva is friss vért öntött Piszkos Harry kissé már elhasznált utódaiba). Az eltűnés sorrendjének ereje a humor forrásában van: a politikai korrektség felrúgásában, a szókimondásban, és abban a sok-sok iróniában, amellyel mindezt megvalósította. A Dermesztő hajsza pedig hiába másolta le szolgaian (néha szinte képről képre) az eredetit, ebben nem tudta felvenni a versenyt. Ami nem azt jelenti, hogy az amerikai változatban ne lenne humor, mert van, de messze nem olyan. A skandináv alkotók, ha úgy tetszik, filmjük kapcsán a bevándorlás és multikulturalizmus kérdését boncolgatták, célba véve az elhallgatott, ám a mélyben annál inkább dolgozó előítéleteket. 

A városka díszpolgára, a hókotrással foglalkozó Nils maga is bevándorló, ám a sikeres minta megtestesítője: a film elején „úttörő” munkájáért kiérdemli a díszpolgári címet, és a helyi politika is lecsap rá. Ennél jóval kevesebb presztízst érdemelnek ki az alvilág másik felét uraló szerbek, akiket folyton lealbánoznak (s persze a fejükhöz vágják az összes rémes sztereotípiát). Őket a Dermesztő hajszában az indiánok helyettesítik, ám ezzel meg is fordul a viszony: nem a „fehér” drogbanda dicsekedhet az őslakosok morális fölényével, hanem Fehér Bika és emberei. Nem ők a jöttmentek, hanem Viking és társai, akik így a rosszabbaknál is rosszabbakká válnak, hiszen nem csupán a földjüket, de a drogforgalmazás kétes lehetőségét is el akarják venni tőlük. 

Jelenetek a filmből
Jelenetek a filmből

A film alkotói el is eresztenek egy-két óvatosabb poént e tekintetben, de messze nem tudnak olyan bátrak lenni, mint a norvég-szerb leosztásban az eredeti forgatókönyv írói. Mint ahogy nem tud akkorát ütni a Kínainak hívott dán bérgyilkos (aki valójában japán) karakterének fekete megfelelője: mindkettőnek baja van a nyelvvel, de egészen más, amikor egy többszörös hátrányból induló bevándorló leplezi le magát a nyelvi hibákkal, mint egy színes bőrű, aki már nem tud annyira idegen lenni egy síparadicsomban. Szintén egészen más hangsúlyokat kap Nils/Nels bátyjának ellenszenves ázsiai élettársa: amott az egzotikus álmokat figurázza ki, emitt pusztán két összeférhetetlen ember.

Már ezekből is látszik, hogy mi adta Az eltűnés sorrendjének sava-borsát. És ezt még sikerült olyan remek párbeszédekkel is megspékelni, amikor a „hazai” banda két tagja a meleg, de csóró országokat veti össze a zord északiakkal, amelyek gazdagsága viszont megkérdőjelezhetetlen. Vagy nap, vagy jólét, mondják ki, a néző pedig nem bírja abbahagyni a röhögést. Persze a Dermesztő hajsza sem sótlan film, de egészen más humorhoz (a kifehérített verzióhoz) kénytelen nyúlni. Itt inkább azon lehet nevetni, hogy Nels arcára rászáll a kokain porfelhője, amikor megvetően felvágja a drogos tasakokat.

Minden más maradt: a bosszút itt is idézőjelbe teszi az irónia, és Liam Neeson majdnem olyan jó, mint az eredeti szerepben lubickoló Stellan Skarsgard. Bruno Granz szerb keresztapját viszont már nehezebben feledteti Tom Jackson indián karaktere, kicsit még a hallgatásuk is más. S pont itt van a két változat szembeötlő különbsége: a skandináv film jóval szikárabb, szűkszavúbb, míg az amerikai kicsit mindent túlfecseg, túlbiztosít, túlmagyaráz. Az eredetiben nincs szükség arra, hogy lássuk a megölt fiút idilli családi jelenetét, hogy a tragédiát átérezzük, az amerikai ezt persze nem hagyhatja ki. És hosszan sorolhatnánk a túlbeszéltség számos jelét a Dermesztő hajszában jóval nagyobb hangsúlyt kapó rendőrpárosig, amely egyébként bántóan kilóg (hiszen felesleges) a filmből.

A képek forrása: MAFAB
A képek forrása: MAFAB

A Dermesztő hajsza amerikai verziója igazából csupán egy a Liam Neesontől újabban megszokott filmek sorában: a magányos hős bosszúja a családjáért, ahogy ezt az Elrabolva-trilógia óta megszokhattuk. E tekintetben ez a film is rettentően kiszámíthatóvá válik, tán csak az lehet meglepő az eredeti filmet nem ismerő nézőknek, hogy hősünk kicsivel több humorral aprítja az ellent, mint máskor. 

A Dermesztő hajsza tucatcímének jóslatát beteljesítve elmerül az átlagos filmkínálatban, hiszen hiányzik belőle mindaz, ami a skandináv változatot az év egyik legjobb mozijává tette. Így nincs is más dolgunk, minthogy húzzunk egy strigulát a felesleges (de nem a teljesen felesleges) remake-ek oszlopába. Az pedig már csupán az élet iróniája, hogy nem jöhetett be a készítők számítása: a Dermesztő hajszának nem maradt esélye arra, hogy megmérettesse magát az amerikai piacon, s olyan bevételt hozzon, amelyre egy skandináv mozinak sansza sem lett volna. Nem maradt, mert Neeson egy héttel a bemutató előtt rasszista kijelentésbe bonyolódott egy interjúban, s a nézők emiatt a filmet büntették, minden idők egyik legrosszabb nyitóhétvégéjét produkálva. Erre tán még a norvég drogbanda főnöke, a Báró is elismerően csettintett volna: igen, valahogy így kell leszámolni a konkurenciával. 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek