Az Altered Carbon adaptált sorozat, amelyet Richard K. Morgan 2002-es azonos című könyvéből álmodtak meg (a kötet magyarul Valós halál címen jelent meg). A széria fő szorgalmazója és forgatókönyvírója Laeta Kalogridis, akinek bőven van gyakorlata az adaptált szkriptírás terén, hisz például a 2010-es Viharszigeten is ő dolgozott. A központi karakter, Takeshi Kovacs (Joel Kinnaman, Byron Mann) nem is annyira élet-, mint inkább elmetörténete a 24. századból jut elénk. Az emberiség technológiai fejlettségének köszönhetően ekkorra sikerült elcsípni a halhatatlanságot: a test ugyan sérülékeny és mulandó maradt, viszont szükség szerint cserélhető. A halhatatlanságot tehát úgy kell értenünk, hogy az egyén tudata áthelyezhető egy másik testbe. Az alapok felvázolásával meg is lennénk, s ami ezt leszámítva még rögtön szembetűnő e történetben: itt nincsenek teszetosza jellemek. Ebben a világban csupa határozott, célorientált, karizmatikus személyiséggel találkozunk, ami következetes műfaji stratégia. Abból az előfeltevésből ered, hogy a technológiai fejlettség háttérbe szorítja a hagyományos értékeket, pl. az érzelmek kimutatását. Itt mondjuk más is indokolja ezeket a fagyos jellemeket: macsóvidéken vagyunk, ahol az emberek nem tárgyalnak, a fizikai eszmecsere dominál, a közeg tehát egy háborús övezet, ami sajátos etikájában nem is tűrne meg más jellemeket, a szószátyároknak lefőtt a kávé.

 

Joel Kinnaman

Vigyázni kell a cyberpunkkal, ugyanis a vizuális tényezők csábereje hatalmas, és ez gyakran elfeledteti a hibákat. Az Altered Carbon egyik legszimpatikusabb tulajdonsága, hogy befolyását nem csak erre a panorámaközpontú életérzésre építi. Adott a neonfényes metropolisz hangulata és elevensége, de nem igazán találkozunk távoli felvételekkel, ha mégis, nincs hosszú időzés, az alkotók nem helyezik a nézőt pusztán a látvány bűvkörébe. Egyébként is a helyszínek gyakorta szűkösek, a fókusz nagyrészt testrészeken vagy tárgyakon köt ki, ami különösen elegáns, amikor pár másodpercen át a „hatásszünet”-feelingre épített lassított felvételt kapunk. Néha még ki is szabadítanak minket a metropolisz miliőjéből, pl. az évad második felében egy élénkzöld erdőt is elénk raknak.

 

Ha már látvány, akció és gondolatiság; vonzónak tűnhet az a lehetőség, hogy megkíséreljük összeolvasni a Szárnyas fejvadásszal, a Páncélba zárt szellemmel vagy a Mátrixszal, s ez állítólag nem is rossz móka… De én elkerülném az összehasonlító párbeszédet, már csak azért is, mert a három említett alkotás film, nem sorozat: más építkezés, más ív, más szerkesztés. Arról nem is beszélve, hogy az Altered Carbon jócskán felülkerekedik az imént felsorolt három mozin (bár ez bicskanyitogatónak tetszhet, hiszen kultuszfilmekről beszélünk). Meghatározó (elme)filozófiai kérdést feszeget ugyanis, azt is mondhatnánk, hogy dualista felfogása miatt karteziánus cyberpunk, ami sok egyéb mellett felteszi azt a kérdést, milyen viszonyban áll a tudat és az anyag, és a kettő közti idegenség fölött mi képez hidat? Amikor ilyen és ehhez hasonló dilemmákra keresi a választ, az az erénye, hogy józan utat jár: nem hisz az egyetemes megállapításokban, nincs ünnepélyes, általánosan kiterjeszthető heuréka, csak személyes felfedezés/válasz, ami maximum elbeszélhető az emberiség egy csoportjának viszonyában is, de véletlenül sem esik szó a világ megmentéséről. És ezeken kívül is jár még vállveregetés: a filozófia és az akció egyvelege nem annyiban merül ki, hogy kölcsönöz egy sajátos lüktetést az eseményeknek azáltal, hogy a merengőhelyzetek és az akciószituációk nagyjából ritmikusan váltják egymást; egészen lírai közelharcokat kapunk, az akciónak sosincs káoszjellege, művészi rendben áll össze a mozdulatsor (erre technikailag is rásegítenek persze), mozdulatfolyamok vannak egyedi dinamikával, nem koncepciótlan ugrálás és hadonászás.

 

És nagyon helyesen, ahogy illik is ez ebben a sajátos „háborús” etikai kontextusban, számos identifikációs és öndefiníciós kérdés felmerül: van-e szükség társra/barátra, vagy jobb magányos farkasként? Előkerül a háború mint természetes rend, amelyben minden egyértelmű. Vajon a tudat neme hogyan tud megküzdeni azzal, ha ellenkező nemű testbe kerül? És nem utolsó sorban, de a sorozat egészét tekintve a leglényegesebb kérdés gyanánt: mi hasznunk a halhatatlanságból!? Utóbbira stílszerű és pesszimista a válasz. Haszna annak van belőle, aki a halandóságban is haszonra tett szert: az örökkévaló idő arra alkalmas, hogy a gazdag még gazdagabbá váljon, a szegény még szegényebbé, és a társadalmi szakadékok tátongóbbak legyenek. Ezt egy kisebb közhellyel úgy sikerül ábrázolni, hogy a gazdagok a felhők fölött laknak (utalás az antik istenekre és ennek még később is lesz szerepe), míg a szegényebbeknek a mindig esős és veszélyes metropolisz jut.

 

A számos nyomasztó kérdés közben rendszeresen szembesülünk Kovacs múltjával, ami helyenként nem csak egyszerű emlékezésként van megjelenítve, hanem filozófiai értelemben oksági függésként: az én elszenvedi az emlékeit, kiszolgáltatottja azoknak. Ezt a kiszolgáltatottságot még az is erősíti, ahogyan ábrázolják az emlékeket, nincs elkülönítés, összemosódik a jelennel. Mindez érdekes lélektani görbét rajzol, ami csodával határos módon nem esik a szentimentalizmus csapdájába. Némileg hasonló koncepciót alkalmaztak az Egy fiatal orvos feljegyzései című 2012-es Bulgakov-adaptációban is, csak az egészen más műfaji keretben alakult egy fordított oksági viszonnyal.

 

Eleinte úgy tűnik, a tudat a test helyébe lépett, de ahogy elrugaszkodunk az expozíciótól, egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy a test semmivel sem lett értéktelenebb a tudatnál. Az emlékek testekhez kötődnek, a vonzalom szintén, mi több a szépség hajszolása kis túlzással a legnagyobb státuszszimbóluma ennek a miliőnek gazdagabb berkekben. Vagyis a technológia fejlődik, de az ember nem, továbbra is vágyorientált, és hiába időtállóbb az elme, az első és az utolsó szó is a testeket illeti meg: a nyitány szeretkezés, de még az intró is egy (élettelen) testre koncentrál. Egy rövidebb kitérő megéri az intrónál: a testre egy fémkígyó tekeredik, ami rögtön két releváns kontextust is beránt az értelmezésbe. Egyfelől a kígyó mérgező természet, isten szavának megtagadója, a gonosz, ezeknek az összessége máris visszahajlik a vágyakra. Figyelembe véve, hogy a kígyó mechanikus, indokolttá válik a keleti asztrológia jelentősége, ahol a fémkígyó létező csillagjegy és egyik pozitív tulajdonságaként említik a bölcsességet (filozófia), ez nem áll távol a sorozattól, nagyon sok a keleti színész és utalás; de joggal fennállhat az is, hogy maga a mechanikus kígyó pusztán a technológiát jeleníti meg szimbolikusan a gonosz „álarcában”, ami a halhatatlanságot elérve minden korábbi emberi erkölcsöt felértékelt.

 

Motívumhálójában a víz visszatérő, szerepét sajnos nem tudjuk pontosan realizálni. De azért e téren is akadnak kellemes extrái: van pl. egy jelenet, ami megidézi a gladiátorküzdelmeket, mi több akad egy kínzós-vallatós rész, amikor a központi karaktert módszeresen és többszörösen halálra gyötrik – mit ne mondjak, erősen prométheuszi sors, a halhatatlanság amúgy is jól rímel a mitológiára.

 

Vitán felülinek tartom, hogy az Altered Carbon elitkategóriás sorozat. Mégis van vele két alapvető problémám. Nem igazán képes bevonni a krimibe, a néző nem kap nyomokat, csak kíséri, ahogy a karakterek haladnak, így az amúgy is avítt és mérsékelt krimiszál érdektelen lesz. A másik gondom, hogy hiába az eredeti filozofikus horderő, jelenleg nagyon távol áll a befogadói realitásoktól az, hogy a halhatatlanság etikája megszállott érdeklődést váltson ki, ekképpen annyira szimbolikussá válnak a problémái, hogy a válaszok nem érhetik el a kívánt hatást.