Praktikus létszám ez az egy tucat, mert a reneszánsz kóruspolifónia egyik meghatározó, szoprán–alt–tenor–basszus szólamösszeállítását használó művekben könnyű kiegyensúlyozott hangzásképet elérni csupa három fős szólammal. És ki ne tudná, hogy az együttes megalapítására éppen az inspirálta Louis Botto muzikológus-hallgatót és tenor énekest, hogy az általa zenetörténészként tanulmányozott reneszánsz és középkori zenét (akkoriban) csak szórványosan adták elő – legalábbis Amerikában.

Chanticleer

Persze Botto 1978-ban már elsőrangú angol együttesek példájára támaszkodhatott: a megelőző évtizedben alakult meg a hozzájuk létszámban is igen közel álló Pro Cantione Antiqua és a Tallis Scholars, de gyors egymásutánban ekkoriban jött létre a The King’s Singers, a Hilliard Ensemble és a The Sixteen is – hogy csupán a tisztán vokális formációkat, s azok közül is a legkiválóbbakat említsük.

A Chanticleer és az említett többi együttes túlnyomó részének mindenkori összetétele persze mutatott bizonyos rugalmasságot, alkalmazkodva az előadott zenék kívánalmaihoz; a mai Chanticleer azonban egy dologban jellegzetes módon eltér mindannyiuktól. Abban tudniillik, hogy a vegyes (két női és két férfi szólamot alkalmazó) négyszólamú textúra 16. századi ideáljának lenyomataként a csoport felerészben falzetténekesekből (három-három szoprán, illetve alt hangfekvésűből) áll. Ez bizonyos fokig pragmatikus döntés, amennyiben ezen a módon probléma nélkül „imitálható” a „klasszikus” reneszánsz négyszólamú vegyeskari hangzás, az, amelyet a reneszánsz zene „legsimább”, legkönnyebben befogadható, főként világi műfajokhoz tartozó rétegei előszeretettel alkalmaznak. A mostani műsorból többek között Arcadelt örökbecsű Il bianco e dolce cignója, Morley népszerű Now is the month of Mayingje vagy Byrd varázslatos latin motettája, az Ave verum corpus tartozik ide. Az effajta slágereket tehát a Chanticleer gond nélkül énekelheti, míg példának okáért a King’s Singersnek minden esetben gondosan mérlegelt transzpozíciót kell alkalmaznia, hiszen ott a második szólam már szükségszerűen tenor(ok)nak jut. Szokatlan összetétele tehát kényelemforrás a Chanticleer számára, miközben a férfi-énekegyüttes sármját is meg tudják őrizni. Ügyes, mindenesetre.

Sajátos vonása továbbá a kaliforniaiaknak (vagy lehet, hogy csak mostani koncertjüknek), hogy jóllehet önképüknek szerves része a „komoly” repertoár iránti elkötelezettség, és ezt kétségkívül tükrözi diszkográfiájuk is, az „egyéb” kategóriába tartozó zenének egy teljes félidőt szenteltek, ami a fent említett angol együttesek közül még a King’s Singers esetében is elképzelhetetlen volna. Ez persze nem hiba; az az összbenyomás azonban, amely bennem a koncert meghallgatása nyomán kialakult, hogy az első félidő „komoly” darabjai: három kortárs szerző, három Richard Strauss-férfikar (merthogy férfikart ugyanúgy készséggel imitálnak, mint vegyeset) mellett reneszánsz művek, összességükben inkább kissé kötelesség-ízűeknek hatottak, inkább jólfésültnek, mint költőinek vagy szenvedélyektől izzónak – nos, ez a benyomás némileg csalódást keltett. Magyarázat, nem teljes mentség, hogy a műsornak legalábbis a szakrális része ekkora létszám mellett már lehetőleg karmester irányítását igényelné. Mindezt elsősorban a második rész jóval lazább, spontánabb, felszabadultabb légköre tette egyértelművé: tehát kifejezetten az előadás, nem a darabok légkörére gondolok.

Egy valamit mindenképpen le kell szögezni: azt, hogy zenei profizmus, tiszta intonáció tekintetében a Chanticleernek nincs szégyenkeznivalója a brit „nagyokkal” szemben sem. Nehezebb helyzetekben előfordult ugyan egy-két nem tökéletesen szinkronizált akkordindítás, s még egy-két nem kristálytiszta hang is, perfekciójukat készséggel ismerem el azonban 98%-osnak. S jegyezzük meg: a diszkantban gyönyörű hangok voltak, a basszus viszont kissé halvány volt, nélkülözte az igazi átütőerőt.

Az első félidőre visszatekintve: jellemezhetném úgy is, hogy minden nagyon „szép” volt, de – a sok nyúlfarknyi darab miatt is – egy bizonyos monotónia nyomta rá a bélyegét, már csak azért is, mert az előadás bizonyos tekintetben bátortalan volt: biztonsági játékra törekedett, az énekesek szinte sohasem vállaltak be valamilyen jelentősebb dinamikai fokozást, nem építettek tetőpontokat, (enyhén szólva) hiányzott belőlük az őserő. A már említett Byrd-motetta nagyon finoman, érzékenyen kezdődött például, de amikor a második részben a Jézushoz intézett fohász fellépő hangköze másodjára tercről kvintre tágul, akkor ennek a gesztusnak a hatalmas érzelmi töltése teljesen elsikkadt, olyan „tárgyszerűen” tették meg a kvintlépést, mintha a hangok alatt szövegként a telefonkönyv szerepelne. Mindehhez hozzájárult továbbá az artikulációnak, a mássalhangzók képzésének kissé lanyha intenzitása is. A három kortárs darab közül William Hawley harmadikként énekelt műve, az Io son la primavera bizonyult a legmeggyőzőbbnek, talán azért is, mert a művészek az akkordikus kompozíciókban érezték magukat leginkább otthon, s itt az (ezúttal csupán) tíz előadó sok tízszólamú akkordot szólaltatott meg. Az egész első részből legjobban Antonio de Salazar 17. század végi mexikói komponista gyönyörű, Palestrina-stílusú Salve reginája volt a legemlékezetesebb, ebben a nagyobb lélegzetű műben a Chanticleer az építkezésnek is mutatta jeleit. A három Strauss-férfikar közül a harmadik – „Fröhlich im Maien” című – darab sikerült a legkarakterisztikusabbra, alapjában véve azonban a darabokból leginkább azt tudtuk meg, hogy milyen gömbölyű és minden ércességet nélkülöző objektumként képzelnek el Kaliforniában egy német Liedertafelt.

A második részben volt aztán minden: Gershwin és Duke Ellington (vizuálisan bátortalanforma, zeneileg remek fúvóshangszer-imitációkkal), cigány, ázsiai és zsidó zenék feldolgozásai, persze spirituálé, s végül egy olyan igazi close harmony feldolgozás, a Straight Street. No, itt éltek és hasítóan tiszták voltak a sokszólamú, sokszorosan megtekert alterált akkordok. Ilyen darabból szívesen meghallgattam volna párat. De csak két ráadást kaptunk, s az a kettő sem ilyesmi volt.