A nyár utolsó és az ősz első budapesti kulturális seregszemléje idén a tehetségek megmutatását tűzte ki mottóként. A Palya Bea kvintett műsora sokféle szempontból beleilleszthető ebbe a programba. Az is nyilvánvaló, hogy az énekesnőt, aki már a világon nagyon sokfelé ismert (a Magyar Kultúra Követe címet is megkapta), tehetsége még magasabb régiókba röpítheti. Öt éve állt kifejezett szólópályára; kvintettje több mint három éve változatlan formában dolgozik vele. Ha jazz zenekar volna, azt mondanánk rá, egy igazi working band, vagyishogy nem a repertoár állandó, és annak lejátszásához keresnek éppen ráérő muzsikusokat, hanem a műhelymunka, amelynek eredményeképpen ugyanazt a repertoárt még véletlenül sem tudják kétszer ugyanúgy lejátszani, mindig finomítanak, csiszolnak a kész darabokon is. Jellemző, hogy a hosszú várakozás hónapjai alatt, amikor az idei, az első külföldi kiadású lemez megjelenése késett, a zenekar a Vendéglátóipari Múzeum klubjában játszott rendszeresen, új dolgokat kipróbálandó. A többféle háttérrel érkező, különböző felfogású zenészek alkotta kvintettben óriási a belső kohézió, az összetartás. Bizonyos, dívához hasonlatos tulajdonságai ellenére Palya Bea a kvintettnek nem csak vezetője, hanem tagja is, első az egyenlők között, és biztosan büszke akkor, ha zenésztársai rá is zenészként gondolnak és nem a szólista-kíséret határvonal túloldalán állóként.
 A Palya Bea kvintett |
Óriási merészség volt a Bódis Kriszta-féle Hold-verssel kezdeni a koncertet, alig hallható pilinckázó cimbalom- és szopránszaxofon hangokon, de hamar végigmegyünk a teljes dinamikai spektrumon. A kvintett szerzeményeinek egyik fő jellegzetessége már itt nyilvánvaló: bár többnyire követnek egy A-(A-)B-A vázat, szabadon bánnak a dalformával. A Lovas című darab, és azután sorban a többi, már azt is megcsillantja, hogy Palya Bea előadóművészetének kulcsa az igazság kíméletlen kimondása: olyan darabokat választ, olyan zenéket és szövegeket ír, olyan reflexiókat közöl és olyan titkokat fed fel, amelyekben nincsen leplezés, nincsen elfedés, nincsen szemérmes rejtegetés. Amikor átbújik egyik szerepéből, hangulatából a másikba, például éppen az Adieu les complex-ben, a „címadó” dalban, akkor a játéknak mindig van egy önreflexív, többnyire önironikus vonása. Én magammal vagyok azonos, énekelek és játszom, belebújok a zenébe és kibújok onnan. Nem is telt el sok idő a koncertből, amikor Bea végleg megszabadul topánkájától. De e gesztus értelmezése nélkül is érezte a közönség: kicsattanóan természetes, öntetszelgés nélküli, vívódó és örvendő, művészetében magát mindig újra meghatározó, vitalitástól duzzadó, nagytehetségű előadót hallhat. A Psziché könyörtelenségig igaz és reális nőábrázolását is felidézte, hiszen nem csak az új lemezből, hanem a Weöres Sándor-könyv alapján született előző albumból is válogatott a koncertre.
Ha továbbra is a színpadi jelenlét és jelmez körüli fogalmakkal írnánk le az elhangzottakat, a pompás zenekarra azt mondhatnánk: csipkét vernek. Lukács Miklós cimbalomjátékát már sok különböző formációban megcsodálhattuk, ezúttal megint tovább tágította azokat a hangzásbeli és technikai lehetőségeket, amelyeket két verővel a kifeszített húrokon el sem lehetett képzelni, amíg ő meg nem jelent. (Minden valamirevaló producer egy egész szintetizátor-rendszert képzelne el ahhoz, amit hallottunk tőle.) Egyetlen akkordhangszerként (már amennyire) megalapozza a zenét, amit a pengetett nagybőgő (a szájbőgőzésben is elképesztő Novák Csaba) és az ütőhangszerek (érett, saját stílusára rég rátalált, szólókban is kiváló Dés András) erősítenek. Az egyetlen legato hangszeres Szokolay Dongó Balázs, főleg szaxofonon és furulyán, ugyancsak sokféle népzenét elsajátítva variálja, kontrázza, szedi szét és kíséri a témákat, sokszor manierista, romános-balkáni cicomázással. Az ének hátterében tehát nem egy sűrű akkordhangzás, hanem staccato hangokból és finom kis kontrasztos pontokból összeálló, de minden dinamikai és hangulati árnyalatra képes anyagból vert kíséret áll. Az egyetlen kifogásolható momentum egyébként éppen az volt, hogy a fúvós és az énekszólamok az erősítésben összeakadtak, nem erősítették, hanem inkább elnyomták egymást. (De ezt csak egyszer-kétszer, például az amúgy lenyűgözően előadott Áll a kapu című számban lehetett érezni.)
 Palya Bea |
A gyönyörűen felépített, kétórás koncert végére páros csattanó jutott: a minden world music slágert felülmúló Szófia expressz után a Lover Man-ben a kezdés suttogósra fogott intimitása tért vissza. A zárószám különösen sikeres abban, ahogy a negyvenes évekbeli amerikai világslágert tilinkó, cinek, vékony és törékeny hangok teszik ugyanolyan hátborzongatóvá, mintha big band kísérné. A zenekari műhelymunka egyik legfényesebb eredménye, ahogy a stílus- és műfajhatárok leolvadnak a feldogozott és saját számok közben. Amikor az énekesnő szólóban csujogat, bolgárosan vagy székiesen énekel, csak a mai szókincsből vesszük észre: ja, ez nem népdal!
Palya Bea nem csak a cipőjét rúgta le, és nem csak ezen az estén. Adieu les complex, mondja Boris Viannal az új lemez címében. Furcsa, de pont a címadó szám nem került fel a francia naive által hosszú várakozás után kiadott lemezre. Nyilván vigaszt jelent, hogy éppen a koncerten jelentették be: a lemez itthon, néhány hónap alatt dupla platinalemez lett (ez jelenleg kétszer háromezer eladott példányt jelent). Palya Bea ezt a sikert a Pszichével is kiérdemelte tavaly karácsony előtt, és a fesztiválon adandó repríz koncert is biztató jel. Nem könnyű levetkőzni komplexusainkat, lerúgni a konvenciókat, folyamatos határsértésben élni és kitartani eredeti céljaink mellett, de a közönség nagyra értékeli és mind jobban szereti Palya Beáék munkáját.
Kapcsolódó cikkünk: Nyári fesztiválok 2008