Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

A STRUKTÚRA KÉNYSZERE

Székely Csaba: 10 / Radnóti Színház
2019. jan. 29.
Szuper ez az előadás – gondoltam az első felvonás végén, és visszaültem a másodikra. PUSKÁS PANNI ÍRÁSA.

A 10 című előadásban minden, de minden adott ahhoz, hogy nem mindennapi, nagyszerű műalkotás szülessen belőle: írója Székely Csaba, a méltán elismert Bánya-trilógia szerzője, rendezője Sebestyén Aba, aki Erdélyben sikerre vitte a Bánya-trilógiát, a színpadon pedig a Radnóti Színház kitűnő színészgárdája. Elnézve a nézők kitörő ovációját a második felvonás végén, biztos vagyok benne, hogy nagy színházi siker lesz. Valami mégis hiányzik belőle, ezért éreztem fontosnak, hogy válaszcikket írjak Csáki Judit kritikájára.

Martinovics Dorina
Martinovics Dorina

A 10-ben minden nagyon a helyén van, ami erénye az első felvonásnak és hátránya a másodiknak. Ez a változás úgy történik meg, hogy a két felvonás konzekvensen, azonos logika mentén, lényegében lineárisan építkezik, még akkor is, ha a történetvezetés a legkevésbé sem nevezhető lineárisnak. A struktúra egyfelől egyszerű: Székely a tízparancsolat mindegyikéhez rendel egy-egy szereplőt, akinek így vagy úgy ez a parancsolat határozza meg, vagy inkább teszi tönkre az életét. Másfelől nagyon szövevényes a történet, hiszen ezek az emberek mindenféle bonyolult módokon egymás sorsát keresztezik, a virtuóz időkezelés pedig kifejezetten Tarantino Ponyvaregényét idézi: hiába erőlködünk a nézőtéren, képtelenek vagyunk rájönni, melyik tyúk és melyik tojás volt előbb. Ez egyébként nagyon izgalmas befogadói agyi tevékenység, és hogy Székely Csaba nagyon szórakoztató Tarantino tud lenni, azt már tudjuk a Kutyaharapás című előadás óta. A probléma az, hogy ezúttal egy görög sorstragédiának a megírására vállalkozott.

Vagy, hogy pontosabb legyek: sok görög sorstragédiának a megírására, de a kísérlet azt bizonyította, hogy sok görög sorstragédia nem fér el egy drámában, mert szép lassan elkezdik egymást kioltani, ennek pedig két oka van. Az egyik, hogy ennyi szörnyűség kissé hihetetlenné és ezért átélhetetlenné teszi az egyes szereplők tragédiáit. Félreértés ne essék, én nem a kisrealista történetmesélést kérem számon Székely darabján, ahogy nem tenném ezt egy Euripidész-szöveggel sem. Csáki Judit azt írja kritikájában, hogy a 10 szereplőinek azért nincs neve, csak száma, mert átlagosak. És bár a figurákban tényleg nincs is semmi átlagostól eltérő, van az élettörténetükben: brutális kifejlett neurózisok, prostitúció, börtön, gyilkosság, öngyilkosság, elhagyott, elfelejtett és újra megtalált gyerekek – megannyi nagy ívű tragikus sors, egytől-egyig felmerül velük kapcsolatban a kérdés: isten akarta-e, hogy így alakuljon az életük, vagy rossz döntéseik miatt alakult így? Finoman megjelenik tehát a szabad akarat kérdése, és amíg mintha a szülők generációjában még létezett volna választás, addig a fiatalok sorsa sokkal determináltabbnak tűnik a szülők rossz döntései következtében. Ám ezt az előadás inkább csak pedzegeti, nem igazán mélyíti el sem filozófiai, sem pszichológiai szempontból.

Jelenet az előadásból.
Jelenet az előadásból.

A másik, ami miatt az egymás után következő jelenetek szép lassan kioltják az erőt az előadásból, az a struktúra kényszere. A krimis-tarantinós felépítmény ugyanis megköveteli a titkok és megoldások folyamatos adagolását, ami nyilván a szereplők keresztútjain tud kibontakozni. Jót tesz az első felvonásnak, tehát az első öt történetnek, hogy nagyon sok még benne a titok, ez változik meg a másodikra, ahol precízen el kell varrni a szálakat. De hogy még mindig legyen min meglepődni, új, már kissé forszírozott kapcsolatok kerülnek a darabba, amely így már olyan szerteágazóvá válik, hogy nem csoda, ha a puszta formai egyben tartására való törekvés ránehezedik, és kiüresíti a dráma tartalmi részét.

Ennek pedig súlyos következménye lesz az előadás második felében: a sorstragédiák összessége jelenetről jelenetre egyre inkább egy szappanoperához kezd hasonlítani. Ami nem is olyan meglepő, ha belegondolunk, hogy a szappanoperák nagy része is lényegében a sorstragédiák elemeit használja, illetve azokat viszi túlzásba úgy, hogy nem rendel melléjük filozófiai vagy transzcendentális kauzalitást. Ezért lehet az, hogy bizonyos nézők (mint például én) az utolsó nagy lelepleződésnél, ami még egy hatalmasat csavar a korábbiakon, kicsit túlzásnak érzik az egy főre jutó titkos családi és szerelmi viszonyok mennyiségét.

Ezért sokkal könnyebb a dolguk azoknak a színészeknek, akik az előadás első felében mondják el történetüket, hiszen ott még elsősorban az ő életükre fókuszálunk, és kevésbé arra, milyen kapcsolat van a tíz szereplő között. Így sokkal könnyebb a dolga az egyes számot viselő Vilmányi Benettnek – aki egy intézetben nevelkedett, Asperger-szindrómás fiút játszik -, mint Tóth Ildikónak, aki az ő szívtelen anyját alakítja, és aki a tizedik elbeszélő. És nem arról van szó, hogy Tóth Ildikó nem játssza árnyaltan ezt az alapvetően visszataszító és nárcisztikus női karaktert, hanem arról, hogy az ő dramaturgiai funkciója hellyel-közzel annyi, hogy kitöltse a szereplők által korábban üresen hagyott részeket.

László Zsolt. Fotók: Puskel Zsolt, PORT.hu
László Zsolt. Fotók: Puskel Zsolt, PORT.hu

Sebestyén Aba rendezése nagyon jól illeszkedik a szöveghez: minimális tér-, jelmez- és eszközhasználattal hoz létre egy rendkívül mozgalmas előadást. A tér tíz műanyagszékből áll, mögöttük plexilap, amögött acélrúd műanyag kapaszkodókkal. Egy váróterem és egy metrókocsi keveréke, mindkettő az átmenet tere, ahol nap mint nap idegenekkel találkozunk, akikkel nem állunk szóba, és ezért azt sem tudjuk, hogy azok, akikkel egy légtérben vagyunk, vajon mit cipelnek a múltjukból.

A legizgalmasabb színpadi kellék a kézikamera, ami önmagában nem tűnik túl érdekesnek, de ahogy az előadás használja, már sokkal inkább. A történetek elején, ahogy Csáki Judit is írja cikkében, a szereplők szelfiznek a kamerával, tehát azt látjuk a felső kivetítőkön közelről, amit a figura mutatni akar magából. A perspektíva azonban minden sztoriban megváltozik: hol a testvér, hol egy kisbaba, hol a szerető, a férj vagy egy elültetett fűzfa nézőpontjává alakul (utóbbiból a halott báty nézi síró öccsét). A kamera tehát összezavarja, megkérdőjelezi a beszélőről alkotott képünket a másik ember perspektívájából.

Fontos része az előadásnak a zene, amely néha aláfestésként működik a monológok alatt, de zene választja el a tíz történetet is egymástól. Csáki Juditot a zene a gospelre emlékezteti, nekem inkább egy kortárs zenére hangolt, újraértelmezett gregorián-kórus jutott róla eszembe, amelyben a keresztény imádságok mindenki számára ismerős latin szavaiból sötét és fenyegető kavalkád áll össze.

Profi és kifejezetten élvezhető előadás a 10. Biztos vagyok benne, hogy nemcsak a közönség fogja szeretni, hanem díjakat is nyer majd, hiszen igen jó ízléssel adagolja a túlzásokat, még akkor is, ha épp e profizmus és jó ízlés a gátja annak, hogy igazán maradandó alkotás szülessen belőle.

Az előadás adatlapja a port.hu oldalon itt található. 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek