A névsorból a portugál alkotó neve valószínűleg kevésbé cseng ismerősen a magyar nézők számára, pedig 2009-ben járt már a Trafóban egy Rabih Mrouéval és Tony Chakarral létrehozott produkcióval, A tegnapi férfival. Abban egyedül ült a színpadon, és mesélt. Egy városról, Bejrútról, ahol különböző évtizedekben öt, mindig azonos nevű lisszaboni férfi bolyongott. Miközben folyamatosan egymásra rakódtak, fel- és eltűntek épületek, emberek, az eseményeket irányító politikáról sosem esett szó, a nagy képet még elmosódottan sem láttuk, kizárólag mikrotörténetek hangzottak el.

A By Heart részben ezt a struktúrát követi. A one-man show, amelynek a személyes mellett van egy, Szentpéterváron különös felhangot kapó irodalomtörténeti-politikai rétege, azonban közösségi színházi élménnyé is válik. A színpadon tizenegy üres szék és három láda könyv. Rodrigues pedig biztosítva mindenkit arról, hogy semmi veszélyesen színházi, semmi interaktív nem történik – hiszen saját bevallása szerint allergiás az interaktív színházra –, tíz oroszul tudó önkéntes jelentkezését kéri, akik az előadás alatt az ő segítségével megtanulják Shakespeare XXX. szonettjének orosz fordítását. (Nagy rajtuk a nyomás: addig ülünk ott, amíg el nem mondják hibátlanul. A pálya persze könnyített: az első négy sort közösen mondják, utána mindenki egy-egy sort kap. Ügyesek az önkéntesek, flottul jegyzik meg a megjegyzendőt.)

Ez az a vers, amely Borisz Paszternak – Rodrigues pólójára nyomott – fordításában jelentőségét tekintve Puskin művei mellé került az orosz irodalomban, és amelyet 1937-ben a szovjet írókongresszus kétezer küldötte Zsdanov ellen protestálva egyszerre szavalt el. Még mielőtt az intellektus hősies diadalán elmorzsolnánk egy könnycseppet, a színész, rendező, újságíró, színigazgató némi hatásszünet után odaveti, Paszternak ezt a szonettet sose fordította le, Szamuil Marsak ültette át oroszra. „Nem hazudtam, csak egy hazugságot idéztem” – menti magát, és elmondja, hogy egy kanadai vendégjátékon világosította fel erről egy orosz származású néző. Helyreigazítás egyébként ezen az estén is volt, kiderült, hogy a Fahrenheit 451-et és annak íróját, Ray Bradburyt illető történet sem úgy zajlott, ahogy Rodrigues addig mesélte. Nevető közönség, nevető előadó, tettetett felháborodás („Nem jövök többet Oroszországba!”) – az emberi és alkotói esendőség sűrűsödik a pillanatban.

Az emlékezés, az elmúlás, a személyes emlékek megőrzése a kulcsszó a XXX. szonettben (Szabó Lőrinc fordításában itt olvasható), Tiago Rodrigues olvasni szerető, de idővel egyre romló látású, az elnéptelenedő faluból idősek otthonába költöztetett nagymamájának történetében, írók, költők sorsában, egy George Steiner-tévéinterjúban és a citált irodalmi művekben. Szó esik nyelvészeti és nyelvfilozófiai kérdésekről, például arról, hogy portugálul ugyanúgy szívből mondanak valamit, mint ahogy angolul, vagy hogy az Ézsaiás könyvében szereplő „edd meg a kéziratot” a szó szoros értelmében véve azt is jelenti, hogy a szöveg a mi részünkké válik. (Pláne akkor, ha ehető ostyalapra nyomtatva osztogatják.) 

Elmeséli, gyerekkorában annyira az élete részévé vált egy varázslóról szóló, hétfőtől péntekig sugárzott rádiójáték, hogy hétvégén is a készülék elé ült az adásidőpontban. Felidézi, mennyire közel állt hozzá nagymamája, Candida, részletesen beszél az életéről, olvasási és olvasmánytanulási passziójáról, arról, milyen szoros volt köztük a kapcsolat – kiderül, a színpadi ládákban levő könyveket mind Rodrigues vitte neki ajándékba –, arról, hogyan készült a megvakulásra, a világ egyfajta bezárulására egy utolsó fontos kötet – az unoka körültekintő választását követően Shakespeare szonettjeinek portugál kiadása – szövegeinek megtanulásával. 

A saját élmények után egy másik magánszféra tárul fel. Megtudjuk, hogyan tanította Nagyezsda Mandelstam férje, az elhallgattatott, kényszermunkatáborba internált Oszip Mandelstam verseit a lakásán alkalmanként tíz embernek, s azok hogyan adták tovább. (Ez a történet különös megvilágításba kerül abban a városban, ahol a szintén akmeista Anna Ahmatova élt, akinek a versei hasonlóan sztálini tiltás alá estek, csak szóban terjedtek, papírját pedig, a vers megtanulása után szinte rituálisan, közösségileg égették el. És nem nehéz párhuzamot találni Vlagyimir Putyin Oroszországával sem.) Tiago Rodrigues csapong, kitér erre, arra, az ismeretterjesztéssel vegyes intellektuális stand-upot meg-megszakítja a szonett-tanítással, de a példázat mindvégig a szavak erejéről, az agyba és szívbe rejtett, a túlélés, egyáltalán: az élés zálogát jelentő szövegekről szól.

A Sopro játék a valósággal, ami egy színházi előadás létrehozása, és a fikcióval, ami pedig maga az előadás alapanyagának számító darab. Ezek egymásba játszása nem kifejezetten eredeti forma, oka és célja ezúttal nem leleplezés, hanem szerelmi vallomás a színházhoz. Főhőse a címszereplő, egy súgónő, Cristina Vidal, aki négy évtizede dolgozik a lisszaboni Nemzeti Színházban. (A legérdekesebb tény: pontosan feljegyezte az 1978 óta súgott mondatokat, ha ezeket egymás után elmondanánk, 18 perc 23 másodpercet mutatna a stopper.) Áll a színpadon, diszkréten, pedig feketében van a lebegő, fehér függönyökkel körbevett térben, ahol a padló repedéseiből fű nő ki, a piros szófa pedig mint egy mementó áll a színház utáni világban. Van-e ereje, hatalma a színháznak? És ha elhallgattatják, mi történik? Fog rá bárki emlékezni? Színészek járnak ki-be, szerepek szellemei lengik be a tájat, a disztópiától megmentő emlékek helyett mértéktelenül áradó melankólia azonban szinte Csipkerózsika-álomba ringatja a nézőt.

Pedig egy furcsa work-in-progress performansszal (Burning the Flag) nagyon igazul és húsbavágóan indult a délután, azzal, hogy Tiago Rodrigues felolvasta a lisszaboni Nemzeti Színház ügyvédjével folytatott levelezését. Igazgató-rendezőként azt akarta tudni, mivel kell szembenéznie, ha a nemzeti örökségnek számító műemlék színház nagyszínpadán egy előadásban elégetik a portugál zászlót. Az ügyvéd arra nem tudott egyértelmű választ adni, hogy a nemzeti jelképek védelméről szóló törvény írja-e felül a művészi kifejezés szabadságát, vagy épp fordítva, mert a döntés az aktuális jogértelmező preferenciáitól, világlátásától függ. Szerencsére a tűzvédelmi előírások szempontjából tiszta a helyzet.