Szögezzük le: szeretem Szabó Magdának életében megjelent írásait. Szeretem, ahogy patikamérleg-pontossággal adagolja azt, amit szerinte az olvasónak éppen tudnia kell, szeretem, hogy az utolsó oldalakra összeáll a kép egészen, és addigra minden kis részletét ismerni fogom. Szeretem, hogy ezt gazdag szókincscsel, áradó mondatokkal, a nyelv mestereként teszi. Szeretem, hogy profi író.

Most pedig az életmű tükrében kell recenziót írnom Szabó Magda frissen felfedezett kisregényéről, a Jaffa Kiadónál megjelent, Tasi Géza (jogutód, a hagyaték gondozója) és V. Detre Zsuzsa által szerkesztett, Jolsvai Júlia utószavával ellátott kötetről, a Csigaházról.

Mit kezdjen a hagyaték gondozója és a könyvkiadó, ha birtokába jut egy kéziratnak, amit a szerző 1944 és 2007 között nem semmisített ugyan meg, de kísérletet sem tett arra, hogy kiadassa? Az egyik lehetőség: hírt ad róla, de nem tesz semmit. A másik lehetőség: felajánlja valamely intézménynek, hogy az irodalmat kutató tudósok vagy akár az egyszerű érdeklődők kéziratos formában hozzáférjenek. Esetleg kiadja, azzal, hogy ezt találtuk, olyan, amilyen, de mégis a Magda írta. A Jaffa Kiadó a negyedik lehetőséget választotta: szenzációt kiáltott egy zsenge próbálkozás kapcsán.

Nagyon erős felütéssel indít a borító-reklám-ismertető: „A könyv, amit a kezében tart az olvasó, igazi irodalmi szenzáció!” majd az Utószó: „…most kénytelenek leszünk újraírni Szabó Magda pályakezdésének történetét… Rögtön kisregénnyel kezdett, ezúttal is a szabálytalan utat követve, hiszen a prózaírás megszokott állomásai az elbeszélések felől vezetnek a nagyepikai műfajok felé”. Rendkívül sommás, de nem teljesen elfogadható megállapítások, különösen nem a kisregény elolvasása után, akkor sem, ha a kiadó nyomatékosan ismétli, „A Csigaház igazi irodalmi szenzáció és felfedezés!”

Nyilván nagy szenzáció, ha egy folyamatosan átfésült hagyatékban – az írónő 2007-ben bekövetkezett halála óta ez a kilencedik megjelent kötet, amelyet nem ő állított össze, nem ő adott le kiadónak -, amelynek védjegye Szabó Magda neve, és amelyről e védjegy segítségével annyi bőrt igyekeznek lehúzni, amennyit nem szégyellnek, és amelyben csak jó tíz év után vesznek észre egy fehér dossziét, benne két füzetet, gyöngybetűs írással, itt-ott javítással.

Még mi a szenzáció? Hogy egy író ír? Nem. A szenzáció az, hogy prózát ír. „A kéziratból azonban egyértelműen kiderül, hogy már korábban is kísérletezett regényírással”  olvashatjuk az utószóban. Ugyan nem tudni, magából a kéziratból – ami egy gyenge közepesre sikeredett kisregény, klisékkel megterhelt, sok szereplőt mozgató, ámde mégis roppant egysíkú szöveg – hogy a patvarban derül ki, voltak már korábbi kísérletek. Mert a füzetbe feljegyzett írásban erre se implicit, se explicit utalás nincs. Ez a kisregény a maga kiforratlan mivoltában arra bizonyíték, hogy Szabó Magda írt prózát is. Ráadásul a szokásoktól eltérően („hiszen a prózaírás megszokott állomásai az elbeszélések felől vezetnek a nagyepikai műfajok felé”) zsenijének megfelelően és evidensen „szabálytalanul” azonnal a közepébe vágott (in medias res, ha már latinos volt az istenadta), regénnyel kezdett. Szenzáció még, hogy „tanúi lehetünk, hogyan születik meg a szemünk láttára a regényíró”. Szabó Magda azonban nem akarta megosztani olvasóival születésének ilyetén kínjait (ahogy valószínűleg férjével megélt szenvedélyes szerelmi életük sajátosságait sem, hiszen ha akarta volna, beleveszi a Megmaradt Szobotkánakba), ő úgy döntött, teljes fegyverzetben, akár Pallasz Athéné jelenik meg az irodalmi életben, amikor erre lehetősége nyílott. Nem tartotta méltónak e „szabálytalanul” született művet arra, hogy 1958-ban a Freskó és a Mondják meg Zsófikának (Magvető) helyett vele álljon a közönség elé. Még csak le se gépelte, csupán eltette. Hogy az utókornak-e vagy magának, azt már soha nem fogjuk megtudni, de az életében megjelent művek tükrében valószínűbbnek tűnik, hogy magának. Szabó Magda ugyanis igényes volt. Igényes a külcsínre és belbecsre, igényes a munkájára. Ezt az örökséget hozta otthonról. Ahogy azt megtudhatjuk az Ókútból, a Régimódi történetből, vagy a Für Elise-ből, amely művek egyéként azt is tudomásunkra hozzák, nem kevés öniróniával, hogy Magdolna, Dolna, Dódi bizony irkájába verseket, regényeket és színdarabokat is papírra vetett, önképzőköri versenyeket nyert, fordított, szóval alaposan készült majdani pályájára, már jóval 1944 előtt.

„Írásra bezzeg nem kellett nógatni… Napilapok nem érdekelték, de a színház és a film világa igen. … kérés nélkül is elszavalta saját gyártmányú verseit, vagy elmesélte az általa regénynek gyanított maga kitalálta képtelen történetet.” (Für Elise)

Az érettségi évében sokat tanultam, de sok versem is született, gyönyörű című versesköteteket állítottam össze, apám meg elvitte őket beköttetni… (Für Elise).

Esterházy írja az Ókút kapcsán, hogy Szabó Magda „bonyolult helyzeteket, tárgyakat, ügyeket elképzelhetően ír le… Szórakoztatóan tud írni, jó ritmusban, váltani hogyan, mikor: tudja nagyon.” Sajnos a Csigaházra nem érvényes Esterházy megállapítása. Itt ugyanis hop-on hop-off jelennek meg a szereplők és velük együtt a megoldásra váró gondok és bajok, melyek, valljuk be, cseppet kidolgozatlanok, és mint ilyenek, leginkább a harmincas években született, a televízióban rendre ismétlésekben látható magyar filmek szerkezetére, mondatfűzésére és hangsúlyára emlékeztetnek, nem pedig a Szabó Magdára jellemző finom áttűnésekre, idősík-váltásokra, a végső nagy felismerésekre, hogy sajátságos mondatfolyamairól már ne is beszéljünk.

Az alapkonfliktus Budapesten: az orvosprofesszor lánya ifjú mostohaanyját in flagranti kapja avval a jogász végzettségű fiatalemberrel, akiről azt hiszik, őérte és nem fiatal mostohamamájáért jár a házhoz. E felfedezés erkölcsileg és érzelmileg olyannyira felháborítja hősnőnket, Júliát, hogy se szó, se beszéd összecsomagol, a pályaudvarra siet, felül az első bécsi gyorsra, maga mögött hagyja régi életét, megszáll egy bécsi ismerősnél a Csigaház nevezetű intézményben, ahol a lakók között is különféle érzelmi és politikai bonyodalmak alakulnak, melyekre részben születik megoldás, részben pedig nem. E tettéről a neves és idősödő atya, akit az operációk lefoglalnak, csak napokkal később a csalást bevalló fiatalembertől értesül. Atya hívja lányát telefonon, pénzt küld neki, és áldását adja a kiruccanásra. Hogy hősnőnkkel pontosan mi lesz, azt majd a jövő dönti el. Közben Bécsben van temetés, végrendelet-felolvasás, sikeres és sikertelen lánykérés, terjeszkedés, és közeleg az Anschluss, Budapesten pedig valahogy majd rendeződnek a családi viszonyok, sejthető módon az ifjú feleség saját lábára áll, hátat fordít a jellemgyenge udvarlónak, miközben azt is megtudjuk, lánytestvére férjnél van, és polgári módon nevelgeti gyermekeit. Patchwork munka ez, de a darabkák nem mindig passzíthatók egymáshoz, s a szoros, apró öltések helyett laza a férc.

Leszögezhetjük, a műnek nincs a Szabó Maga-regényekre annyira jellemző határozott fókusza, „az egyetlen igazság, ítélet, figyelmeztetés, amelynek kimondása írásra késztet.  Mondjuk a Pilátusban annyi, hogy vigyázzunk az öregekre, az anyagi gondoskodás még nem ment fel senkit a szüleiért való erkölcsi, emberi felelősség alól…” (Az író műhelyében, Földes Anna interjúja Szabó Magdával, 1962).

Ami a kétfüzetnyi prózát illeti, nincs kész a mű. Az alkotó megpihent, és nem folytatta. A vázlatnál tovább nem jutott, ez csak az előjáték. Persze nem akármilyen, hanem írói előjáték, amint azt Szabó Magdától megtudhatjuk:

„Mielőtt írni kezdenék – hónapokig hőseimmel élek. Egy külön füzetben elkészítem személyi lapjukat, feljegyzem adataikat, rövid életrajzukat és életüknek a regényben ábrázolt időszak alatt történő eseményeit. Ki kit szeret, hol dolgozik, milyen problémákkal küzd. …Ezután fogok csak a regény szerkezeti vázlatához, és mikor a beosztott forgatókönyv elkészül, már csak le kell ülnöm a géphez. A hősök maguk diktálják nekem sorsukat, gondolataikat…”. (Az író műhelyében)

Ennek az együttélésnek, feltérképezésnek lehetünk tanúi, csak sajnos a Csigaház szereplői nem diktáltak eleget. Szabó Magda ezt tudta. Most már mi is e tudás birtokosai lettünk.