 David D’Or a próbán |
A Zsidó Nyári Fesztivál programfüzetében valóságos referenciaözön olvasható David D’Or előadóművészről és zeneszerzőről; egyedülálló sikerek, platina albumok, világhírű zenekarokkal való együttműködés, köztük a Bécsi és Londoni Filharmonikusok. 2004-ben az Eurovíziós Dalfesztiválon D’Or képviselte Izraelt, és még a 25. WOMAD-on (Nemzetköri Világzenei Fesztivál) is sikert aratott. A kritikák leginkább az énekes valóban lélegzetelállító hangját dicsérik (az éteri magasságoktól magam is majd’ megfagytam), a belőle áradó szeretetet domborítják ki, a zene közösségkovácsoló erejét, és azt, hogy David D’Or olyan művész, aki harmonikusan építi be a zenéjébe mindazt, ami az Izraelben jelenlévő kultúrákból összefolyik.
Kényelmes-kellemes zene, romantikával átszőtt lakodalmas-klezmer, ünnepi imák és kortárs táncdalok, mennyei hangon. Minden benne van, ami kell, tombol a radikális eklektika, a zenészek makacsul kísérnek, mégsem átütő a végeredmény. Számomra sajnos elmaradt a várva várt Góliát.
Van benne egy kis klasszikus, jó sok pop- és folkzene, mulatós nóták, egyházi énekek és az itt is játszott saját szerzemények, amelyeket leginkább kortárs táncdaloknak neveznék. Az énekes elképesztően könnyedén bánik a hangokkal, és szinte koncepciótlannak tűnő változatossággal járkál a Summertime meg a Yom Kippur-i nóták világa között. A líbiai kántorcsalád bűbájos imáinak hangulatát és az inkvizíció elől menekülő andalúziai ősök temperamentumát viszi tovább, de gesztusaiban jól megfér egymással a táncdalfesztiválos teatralitás meg a George Michael-es lazaság. D’Or vissza akart térni a gyökerekhez, emiatt nem lett a New York-i Metropolitan főállású operaénekese, ami egyébként nagy veszteség, viszont a tradíciók így jártak jobban; különben hogyan is lehetne közöset „lejteni” a helyi kántorral a színpadon…
 Szkárossy Zsuzsa felvételei a próbán készültek |
Erre a közönség persze üdvrivalgásba kezd, a hangulat a tetőfokára hág, ütemesen csattannak a tenyerek; már attól félek, lassan kezdődik a körtánc, és valaki megfogja majd a kezemet, hogy magával ragadjon az emelkedett hangulat felé. A közönség a magáénak érzi ezt a zenét; akik várták, hívták, az övéi már rég elszánták magukat erre a mulatságra, nem lehetett ebben nagyot téveszteni. Szóval együtt van itt minden, amit egy késő nyáresti fül hallani akar, a progresszív világzenétől mégis olyan távol van, mint a csillagok. Inkább templombeli világias zenét hallottam ki belőle, amelyben néha már-már tolakodtak a dogmák, a közhelyek.
Amikor David D’Or Albinoni Adagio című művének extragiccs-változatát adta elő, szöveg nélkül, kifogástalan hangon, azon gondolkodtam, hogy biztos nem könnyű a kilábalás ebből a szupersztár-panelből. Mondjuk, lehetne a hegedűművész „eltévelyedéseire” erősebben hagyatkozni, akinek az előadásmódja több ízben felidézte a mély tradíciót, vagy a basszusgitáros helyenként humoros játékára, aki ráadásul végig takarásban volt. Vagy csak úgy kiszakítani ezt az egészet a burokból, és megnézni, milyen, ha egy dj veri alá a tamtamot, és nem a kissé gépies dobos. Ez persze a Zsidó Nyári Fesztivál, nem pedig a menza; meg a zongoristának is voltak halvány önálló gondolatai – mégis lehetett volna ez jó választás egy kevésbé szakrális koncerthelyen. Itt a haszid new-wave vagy a szimfonikus klezmetál bemutatása volna a zenei forradalom, a hamisítatlan Góliát.
Kapcsolódó cikkünk: Nyári fesztiválok 2008