Szederkényi Olga vállalása, hogy a kortárs magyar irodalom írónőitől és Sárbogárdi Jolántól (Parti Nagy Lajos) kér szöveget egy sajátos koncepciójú antológiához, borzasztóan felcsigázott. Remek ötletnek tartottam az elképzelést, hogy a megkeresett tizenhat szerzőnek arról kellett gondolkodnia, mi történt a többnyire tündérmesékből ismert női főszereplőkkel, miután mindannyian elnyerték jutalmukat.

 

A Cser Kiadó 2016-ban az 1956-os forradalom hatvanadik évfordulójának tematikája köré rendeződő antológiát adott ki. Ez a mostani kiadvány ugyanezt a megkezdett sort igyekszik erősíteni, vagyis a kortárs magyar irodalomból verbuvál csapatot, akik a megadott szempontok alapján írnak egy novellát. Ezzel gesztussal az irodalom főbb iránya mer nyitni olyan műfajok felé, amelyek nem tartoznak a szélesebb közönségre számító kiadványok közé. És bár az elkészült szövegek kifogástalanul vannak megírva, a döntő részükből pontosan az hiányzik, ami a tündérmeséket fontossá teszi, vagyis az a lehetőség, hogy a karakterek a fennálló renddel valamilyen módon szembeszegüljenek.

 

A tündérmesék egy része vágykiteljesítő, reményt adó történet, e minőségükben pedig pozitív kimenetelűek. A kötet szövegei ebből a tradícióból annyit őriznek, hogy az áhított cél elérése után kezdődnek. Szomorúan konstatáltam, hogy néhány kivételtől eltekintve a műfaj e sajátosságát nem őrizték meg a szerzők. Helyette a realizmus valóságot tükröző igénye kerül előtérbe, amely a kortárs magyar irodalomban a traumatizált, az élet viszontagságaitól megrokkant szereplőket ígéri, kilátástalansággal fűszerezve. A női főszereplők főbb jellemvonása az elnyomás alatti élet, a társadalmi normáknak való kiszolgáltatottság és megfelelni akarás. Ahol mégis felbukkan ez a parányira összezsugorodott ellenálló magatartás, ott a realizmus zártsága akadályozza valódi térnyerését. Vagyis a kortárs magyar irodalom trauma- és elnyomottságérzete kerekedik felül, így a szövegek többségében elvész még annak a lehetősége is, hogy valaha jobb legyen. Ez pedig meglátásom szerint nagy hiba.

 

Több szempontból gondolom problematikusnak azt, hogy az ellenállás fénypontjai jobbára kimaradnak a szövegekből. A tündérmesék rendre reflektálnak a korra, amelyben keletkeztek. Ugyanakkor tovább is mennek és ezzel egy időben képesek a közéleti vagy politikai állásfoglalásra. Előbbi szempontból az És boldogan éltek? kötetben olvasható történetek helytállóak. Utóbbiak hiányát vagy legalábbis gyertyafényként való felbukkanását keveslem. Mégpedig azért, mert a valóságban megtörtént vak komondor-védekezések és futónő-verések országában a fiktív tér az ellenállás egyik kiindulópontja lehetne, ebből azonban szinte alig tapasztaltam valamit a történetekben. Ha már a fikció területén is mindössze ez az apró fény csillan, elmondhatatlanul nehéz lesz fáklyát gyújtani.

 

Úgy tűnhet, nem sokra tartom az antológiát, ez ebben a formában nem igaz: egyszerűen arról van szó, hogy erőteljesebb és keményebb mondanivalóra készültem. A könyvtárgy kialakítása nagyon szép, Szabó Imola Julianna borítója és belső, szövegelválasztó illusztrációi nagyszerűek. Rakovszky Zsuzsa kötetnyitó, ravasz Alice továbbgondolása kitűnő kiindulópontja a további szövegeknek. Molnár T. Eszter története lerántja a tündérmesei alapot a budapesti szürke flaszterba, Boldizsár Ildikó Csipkerózsikás ötlete tetszett, bár a megvalósítással nem tudtam megbarátkozni. Halász Rita szövege, amely az L. Frank Baum által megírt Óz-sorozat Kansasébe kalauzol bennünket, elidőzik a volt főszereplő és lánya patthelyzetben vergődő kapcsolatán, majd Szvoren Edina ostorcsattintásnyi mondatai további traumákat idéznek fel az olvasóban. Ezután a kötet duplanovellája következik, Arany Lídia és Ugron Zsolna Hamupipőke történetéhez nyúlt. Előbbiben egy sekélyes, állandó médiafigyelemre áhítozó nő naplószerű bejegyzéseit követhetjük nyomon, míg utóbbi levélformátumban egy rokoni szemszög segítségégével igyekszik új megvilágításba helyezni a továbbírt tündérmesét. Kiss Noémi Holle anyója nem ad hozzá semmit Holle anyóhoz, mindössze áthelyezi a cselekményt a kortárs Budapestre. Berg Judit szövegében a kétségbeesett Hófehérke próbál meg mindent, hogy ismételten férje kedvében járjon, de reménytelenül próbál új életet lehelni kapcsolatukba, míg Kemény Zsófi a tökéletes házasság intézményét állítja története középpontjába a Hókirálynő átiratával. Felkeltette az érdeklődésemet Hernyák Zsóka A kis hableány Kosztolányit és Csáthot idéző, óvatosan belebegtetett perverzióval felvértezett szövege. Először olvastam tőle, kíváncsi lettem a kötetére. Szécsi Noémit mindig jó olvasni, ebben a novellában külföldi szemszögből láthatjuk a pöffeszkedő, soviniszta magyar férfi ügyvédeket. Ebben is olvasható persze kellő adag trauma, amely sajnos beilleszti a korábban megkezdett sorba a szövegét. Nina Yargekov Piroska-továbbgondolása abból indul ki, hogy főszereplője cselekvő karakterré válik és metaszinten reflektál saját történetére. Ezzel a lépésével pedig mintha megidézné a #metoo mozgalmat, valamint egy sereg olyan toposzt és panelt, amelyek a partnerkeresésnél felmerülnek. Karafiáth Orsolya novellája volt az, amelynél végre azt tapasztalhattam, hogy bár a trauma itt is kísért, azonban arra hatékony válasz is érkezik. Ez pedig üdítően hat. Selyem Zsuzsa az Ezeregyéjszaka meséiben megismert Sahrazádhoz fordul segítségért, aki már az eredeti történetfolyamban is tudta, hogyan éljen túl életveszélyes szituációkat. Selyem torokszorító meséje a menekülőkről szól, akik futnak mindent hátrahagyva, féltik az életüket, mennek az elkövetkező jóban bízva. Valóság és fikció megfelelően adagolt kettőse tudja elaltatni a felnőttek tempójával hajszolt, végletekig feszített idegrendszerű gyerekeket. Parti Nagy Lajosnak A test angyalában megismert Sárbogárdi Jolánjából pedig kiömlik a történet, újabb epizóddal gazdagítva a mitológiát. Összehabarva, pillekönnyen lebegnek a mondatok Ibusáron, ahol az intertextusokat és allúziókat döccenősre gyalulják az érkező és induló vonatok.

 

Az És boldogan éltek? kötetétől erősebb, hangosabb, jóval odamondogatósabb szövegeket vártam. Nagyobb adag feminizmust, történeteket, ahol a nők felülkerekednek a férfiakon, ám ehelyett a könyv egy traumákban fetrengő antológia. Persze a tündérmese újragondolása, pláne feminista olvasata tökéletesen csúcsra járatott műfaj az angolszász irodalomban, elég például Angela Carter vagy Neil Gaiman műveit felidézni, de a műfaj újraalkotható lenne úgy, hogy az eredmény ne vergődjön a traumák mázsás súlya alatt, és mégis megőrizze magyar jellegzetességét.