Revizor: 2011-ben elmentél Magyarországról. Miért?

Ladányi Andrea: Én ott vagyok, ahol lehet dolgozni meg élni, ez ilyen egyszerű. Korábban éltem már Finnországban, most Spanyolországban és Amerikában vagyok. Szeretem tudni a világot. 

R: Ez mit jelent?

LA: Az érdekel, hogy például amit a finneknél tanultam, hogyan tudom beilleszteni egy más kultúrába. Szélsőségesen eltérő társadalmakról beszélünk, és engem lenyűgöz, ha láthatom, hogyan viszonyulnak teljesen más módon ugyanahhoz a dologhoz. Én a másságtól nem megrémülök, hanem rácsodálkozom, hogy milyen szép! Kell a nyitottság, annak a tudása, hogy nem csak egy igazság van. 

R: Nem éltél Magyarországon, de alkalmazott koreográfusként időről időre jelen voltál itthon is. Kortárstánc-bemutatód viszont nem volt…

LA: A világ nagy. Nincs olyan, hogy magyar, német vagy amerikai színház: az mind egy-egy szelete a nagy egésznek. Ha valaki hív, megyek, az ország mindegy. Ez egy életforma: a szakmám meg a testem rabja vagyok. Ezt az életet élem, legalább százéves koromig. (nevet)

R: Barcelonában és Los Angelesben mit csinálsz?

LA: Az én koromban egy új országban nem tudja ott folytatni az ember, ahol abbahagyta korábban. Külföldön a tanítás az alaptevékenység, és abba nem fér bele egy együttes létrehozása, fenntartása. Amikor a József Attila Színházban 2008-ban megcsináltuk Az öreg hölgy látogatását Zsótér Sándorral, azt hittem, fordulóponthoz ér az életem. Mindig vonzott a színészet, és azt gondoltam, erre a nagy lelkesedéssel fogadott előadásra lehet építeni, ám tévedtem. Amerikában aktívan a film felé fordultam. Magyarországon most Bergendy Péter új játékfilmjében kaptam szerepet, közben Los Angelesben a saját projektemen dolgozom, ami tánc- és dokumentumfilm lesz. Nem akarok nagyképűnek tűnni, de Amerikában nagyon szeretnek. Tudják, hogy rendkívül széles az a paletta, amiben profi vagyok. 

R: A tanítás ezek szerint kielégít?

Ladányi Andrea

LA: Nem, dehogy, az csak egy szegmens. A tanítást hivatásnak gondolom, ami az enyémtől eltérő attitűdöt kíván. Vissza kell magamat fognom, mert a tanítás teljesen más, mint amikor az ember egy társulattal dolgozik szabadon, fékek nélkül. A reguláris tanítás nem nekem való, de a kurzusokat szeretem. Izgat, hova lehet eljutni tíz nap alatt. De mondom, valójában a film érdekel. Tulajdonképpen egész életemben filmszínésznő akartam lenni.

R: És jársz is castingokra?

LA: Persze, de utálom őket. Nem azért, ha nem választanak ki, hanem mert gyerekkorom óta nem érdekel a verseny. A Balettintézet előtt tornász voltam, és volt olyan verseny, ahol megálltam mozdulatlanul a szőnyeg szélén. Mindenki tudta, hogy én fogok nyerni, anyám őrjöngött, de nem volt kedvem versenyezni. A castingokból nem csinálok érzelmi kérdést: ha nem választják ki az embert, az csak annyit jelent, hogy más típust keresnek. 

R: Amerika után Győr: egyszer csak kaptál egy szövegkönyvet Markó-Valentyik Annától? 

LA: A Színház- és Filmművészeti Egyetemen hét évig dolgoztam, majd azzal a bábszínész osztállyal, ahová Anna is járt, készítettem egy sikerült előadást, a Zérót. És igen, tavaly küldött egy levelet, hogy volna-e kedvem vele dolgozni. És a levélben ott volt a szövegkönyv, a koncepció, a formavilág és a zenei anyag is. 

R: Mit gondoltál Polcz Alaine szövegéről? 

LA: Nem tartom szépirodalomnak, számomra ez dokumentarista szöveg. A végleges anyagban maradt néhány személyes történet, de amiről beszél, arról minden nyolcvanéves ember beszámolhatna. Lényeges, hogy a beszélő nem betegségektől szenved, hanem az öregségtől. Más a beteg állapot, és más, amikor azzal küzd valaki, hogy a lelke, a vitalitása, a játékossága ugyanaz, mint fiatalon, csak a teste öregedett meg. Elképesztően izgalmasnak tartom Anna ötletét, a testre applikálható bábot, ami nem is csupán bábu, hanem szó szerint eggyé válik az előadóval. Tiszta őrület, hogy felül egy idős testet látunk, ami egy gyönyörű, fiatal lányban folytatódik! És nem csak vizuálisan, hanem tartalmilag is megtörténik az átváltozás. 

R: Dolgoztál már korábban bábbal?

LA: Az egyetemen minden osztállyal dolgoztam, de a bábosok kiemelkedtek a kreativitás és a szeretet különleges párosítása miatt. Talán azért, mert ők alapvetően gyerekekkel foglalkoznak, és ez sok mindent meghatároz gondolkodásban, hozzáállásban. Az Alaine egyik próbáján jutott eszembe, hogy olyan ez az előadás, mintha az emberek jók lennének. Anna engem lenyűgöz, és őt nézve azon töprengek, hogyan jut valaki eszébe ilyen fiatalon, hogy egy nyolcvanéves agy, test, filozófia mögé bújjon? Vannak kivételek, de a színházban alapvetően a szereplők korának megfelelően osztják a szerepeket. Egy ilyen váltáshoz viszont kell az érdeklődésen túl izgalom, empátia. Meg szeretet. Nincs erre más szavam. 

R: Azt mondtad, mindent kézhez kaptál a munka elején. Akkor mit tettél hozzá az előadáshoz?

Alaine – ideje a meghalásnak. Fotó: Vaskakas Bábszínház

LA: Azt kellett elérnem Annánál, hogy az összes romantikus felhang eltűnjön. Hogy a sok humor mellett legyenek pillanatok, amik berántanak mélyre. Azt akartam, hogy a sztori magától értetődőségét kapja el. Hogy ne sajnálja, de ne is szeresse magát nagyon. Hogy ne hárítson: „Ez vagyok én, és igen, idegesít, hogy már nem olyan szép a bőröm, mint régen.”

R: Meg kell kérdeznem: táncosként milyen a viszonyod az öregedéshez?

LA: Nekem az összes méretem ugyanaz, mint tizenhat éves koromban, és ezért iszonyú sokat dolgozom. Egyáltalán nem érdekel az öregedés, csak az, hogy megmaradjon a jó kondim. És én táncolni fogok nyolcvanévesen is! Ahhoz a korhoz, amiről az előadás beszél, nekem nincs személyesen közöm, de az anyám révén tudom, hogy ezek valós problémák. Ami engem foglalkoztat az öregedés kapcsán, hogy milyen lesz az, ha az ember egyedül marad. Elmennek, akik sokat tudnak rólad, te pedig ott maradsz egy értelmetlen helyzetben, amikor nem tudod senkivel megosztani a gondjaidat és az örömeidet.

R: Hogy Polcz Alaine-nek különleges viszonya volt a meghalással, nem titok: ő azon is dolgozott, hogy ne tabuként kezeljük a témát, de a társadalmunkban a betegséghez vagy a szexualitáshoz hasonlóan erről sem szeretünk nyíltan beszélni. 

LA: Nem ismerem azt a szót, hogy tabu. Tudom, hogy sokan nem élik az életüket ennyire toleránsan, de a bezártság csak feszültséget szül. Ez az előadás arcátlan a szó legszebb értelmében, mert amit mond, az természetes. Nincs benne semmi pátosz, se romantika. 

R: Van ideális közönsége az Alaine-nek?

LA: Nem a közhely miatt mondom, de százéves korig bárkinek ajánlom. Mindenkinek vannak nagyszülei, és ha valaki itt jön rá, hogy érdemes őket meghallgatni, akkor megérte. Ráadásul egy fiatal ember szájából hangzanak el a mondatok, de közben mintha egy idős embert néznénk, szóval vizuálisan is zavarba ejtő az egész. Amit kimond az előadás, sokan megfogalmazzák, de nem merik hangosan kimondani. Az Alaine magabiztosságot ad. A „Hát persze!” érzését.