Pető Andrea könyvének témája egy máig is jobbára kibeszéletlen (vagy éppen nem megfelelően kibeszélt) trauma, ezt igyekszik egyfajta feldolgozással, tudományos apparátussal és (mifelénk, legalábbis) új nyelvezettel elérhetővé és megélhetővé tenni. Ez olyan téma, és olyan megközelítés – az erőszak, különös tekintettel a nemek közötti erőszak szerepe és megjelenítése a társadalomban, illetve a gendertudomány és a feminizmus második hullámának metodológiája – amelynek puszta létjogosultságát, tudományos mivoltát is támadja a mai magyarországi központi ideológia (elképesztő leírni, hogy Magyarországon ma igenis létezik valamiféle központi ideológia, még ha nem is tekinthetjük a szó szoros értelmében vett koherens ideológia kompozíciónak, amolyan ad hoc konstrukció inkább, foltvarrott és instant hatalmi akarat).

 

Ebben az értelemben nem csupán egy történettudományi kismonográfiát tartunk a kezünkben, hanem egy gesztust is: annak az emlékezetpolitikai, sőt össztársadalmi Kulturkampfnak egy elemét, amely – a múlt uralásának egyre totálisabbá váló hatalmi igényével, illetve azzal szemben fellépve – a jelenünket meghatározza. Maga a téma (a patriarchális társadalom kritikai szemlélete, aktív dekonstrukciója) amúgy is egyfajta küzdelem, és ez óhatatlanul olyan külön értelmezési keretet ad a kötetnek, amiről a legkevésbé a szerző tehet, bármiféle tudományos- vagy magánjellegű szándékától függetlenül. 

 

A kötet felvállalt küldetése (úgy gondolom, ebben az esetben a „küldetés” nem erős szó, puszta ténymegállapítás), hogy a leírással, az értelmezéssel, tág társadalmi kontextusba helyezve elősegítse a második világháborús szovjet csapatok tagjai által elkövetett nemi erőszak kibeszélését, ami – állandóan visszatérő fordulat – a magyar társadalomnak számos ok miatt eddig nem sikerült (az adott körülmények között nem is sikerülhetett). A könyv címe, Elmondani az elmondhatatlant, részben erre utal, részben pedig arra, hogy mindehhez egyfajta nyelvi fordulatra is szükség van, meg kell teremteni, illetve a hazai körülményekre szabva magyarra (nyelvbe, tudományba és közgondolkodásba egyaránt) átültetni az ehhez a kibeszéléshez szükséges nyelvi-gondolati kereteket. Erre szokás azt mondani, hogy „hiánypótló” vállalkozás, ráadásul itt egy igen fájó, traumatikus hiány betöltéséről van szó: olyan, családokban átöröklődő traumákról, amelyeket szinte mindenki – köztük rengeteg, ma is élő áldozat – kerülni igyekezett. Nincs okunk kételkedni Pető Andrea többször visszatérő állításában, hogy éppen a kibeszélés lehetőségét megadó „emlékezetpolitikai fordulat” lehet az egyetlen eszköz, amely ezeket a traumákat felfoghatóvá teszi, és egy sajátos felismerésben – a trauma közös megélésében és felszabadításában – késői gyógyírként, vagy legalábbis enyhülésként szolgálhat. 

 

Pető Andrea a téma legelismertebb magyarországi kutatója, és ez nem csupán a szűkebben vett témára – a háborús nemi erőszak problematikájára –, hanem általában véve a genderkutatásokra is igaz. Ennek megfelelően állandó támadások kereszttüzében áll – és ez, sajnos, a kötetre is erősen rányomja a bélyegét.

 

Ősi történetfilozófiai kérdés persze, hogy lehet-e „szenvtelen” (sine ira et studio – ahogy minden idők egyik legelfogultabb, sziporkázóan igazságtalan történésze, Tacitus írta) történelmet írni, illetve, hogy ha lehet is, kell-e egyáltalán. A történettudomány a modern „igen”-től már régen a posztmodern „nem”-ig jutott: a történetíró (és műve, a „történelem”) alapvetően önmagát jelenti. Jelen kötet azonban érzésem szerint túlságosan is a mai hektikus viták, és egyben a szerző aktuális állásfoglalásának, szaktudományos és társadalmi krédójának terméke. Terjedelme, valamint alcíme – „A nemi erőszak Magyarországon a II. világháború alatt” – alapján egyértelműen kismonográfiát várnánk. Ehhez képest egy sajátos, kevert művet kapunk: szaktudományos kutatások, forráskritikai megjegyzések, közéleti viták, ismeretelméleti eszmefuttatások, oral history, átfogó történeti kitekintések, morálfilozófia, személyes megjegyzések, néhány szavas kritikák, genderelmélet, feminista nyelvelmélet, és ki tudja még hány réteg keveredik még ebben az egyetlen, nem is túl hosszú kötetben. Mintha a körülmények kényszerítő szorítása miatt Pető Andrea minden mondanivalóját egy gyors, instant vitairatba akarta volna bezsúfolni. Az ember olvasás közben csak kapkodja a fejét a gyors váltásoktól, a nem egészen indokoltnak tűnő szövegrészektől. Ez akár a kötet erőssége is lehetne, de jóval szigorúbb szerkesztői koncepciót kívánna meg – és/vagy nagyobb terjedelmet. 

 

A sajátos kevert műfajt rögtön a kötet legelső mondata jelzi: Pető az 1997-es Magyar Filmszemle filmjeinek fogadtatásáról ír, ahol „…Janisch Attila Hosszú alkony című vontatott, művészieskedő roadmovie-ja nyerte a verseny fődíját”, míg Sára Sándor A vád című filmje jórészt visszahangtalan maradt. A kezdőmondatoknak mindig jelentősége van, és nem csupán a szépirodalomban. Pető a további bekezdésekben alapvetően Sára filmjének percepcióját illusztrációként használva mutat rá, hogy melyek a főtéma – a második világháborús magyarországi nemi erőszak kutatásának – alapvető problémái. De mi szükség volt ehhez a fentebb idézett röpke oldalvágásra? Az olvasó azonnal érzi: harcmezőre tévedt, ahol az érvelést időnként az intenciók és az érzelmek fogják helyettesíteni (és e viták nem kis része sajátos módon a jegyzetekben, és nem a főszöveg utalásaiban folyik). Ez a felütés remek kezdés lehet egy filmkritikához, de furcsa alaphang egy történettudományos monográfiában.

 

A kettősség az egész köteten végigvonul. A legerősebb részek egyértelműen azok – és szerencsére ezek adják a szöveg gerincét –, ahol konkrét kutatások kerülnek elő: új eredmények, eddig nem kutatott részletek, sokszor nemzetközi kontextusba helyezve. Ezek valóban egy klasszikus kismonográfiát adnak ki. Párhuzamosan, vagyis inkább egyfajta ciklikussággal jelennek meg metodológiai és tudományfilozófiai témák. Ezek elengedhetetlenek, éppen a fentebb már vázolt körülmények miatt, ugyanakkor sokszor leegyszerűsítők, éppen csak felvetnek egy-egy problematikát, hogy azokra szentenciaszerű magyarázatokat adjanak. Elképesztően fontos lenne az a többször visszatérő különbség (sőt antagonizmus), ami az etnicizáló-intencionalista, valamint a strukturalista értelmezés között mutatkozik. Részemről teljes mértékben osztom Pető Andrea véleményét abban, hogy milyen szinten kell(ene) a háborús nemi erőszak kérdését (mint a patriarchális társadalom alapvető vonásának egy kiterjesztését, vagy inkább aspektusát) egy tágabb, össztársadalmi szinten értelmezni, és ezt hogyan teszi lehetetlenné ugyanennek a társadalomnak az emlékezetpolitikája. Ugyanakkor úgy érzem, hogy e jelenség ismételt rövid leírása ebben a formában nem lenne alkalmas rá, hogy meggyőzzön, ha nem így gondolnám, de talán még arra sem igazán, hogy elgondolkodtasson. Pető Andrea egyrészt túl sok háttérismeretet és már meglévő viszonyulást vesz adottnak, másrészt – talán leginkább ismét terjedelmi okokból – meglehetősen a felszínen marad a könyvnek ez a vonulata. (Arról nem beszélve, hogy számomra éppen itt válik kissé érthetetlenné, hogy a Pető Andrea által jogosan elvárt és üdvözölt emlékezetpolitikai fordulatot miként segítik elő akár Sára Sándor, akár a sokszor hivatkozott Skrabski Fruzsina mélyen intencionalista és etnicizáló filmjei) Így például a militarizmus férfijellegéről szóló gondolatok kiválóan elférnének egy népszerű ismeretterjesztő cikkben, egy monográfiában valahogy odavetettnek, laposnak tűnnek. De említhetném „A második világháborús orosz megszállás előzményei” című fejezetet is, amely önmagában jól mutatna egy történelmi folyóiratban, itt azonban funkciótlan, különösen, hogy sok szempontból pont ellentmond a strukturalista értelmezési kereteknek. 

 

A kötet harmadik főcsapása a történettudományos metodológia (amely persze szervesen összekapcsolódik az értelmezés és a nyelvi leírás problematikájával). Itt elsősorban a források problémája kerül előtérbe (az „elmondhatatlan elmondása”) – ami önmagában megérne egy külön monográfiát. A szerző maga is többször utal rá, hogy a felhasznált források (leginkább a többszörösen átvett „történetek”) sajátos forráskritikai eszközöket igényelnek.  Az egyes szövegrészekben azonban a forráskezelés nem egységes; a szaktudományos részeknél megbízható, másutt fontos, főszövegbe kívánkozó információk kerülnek jegyzetbe, vagy oda sem, és akadnak olyan megállapítások, amelyek valahogy a levegőben maradnak. 

 

Végül, a kötet végén – az addigiakat tételszerűen újra felmondó Összegzés előtt – kapott helyt a „másik oldal”, vagyis „az oroszok” múltfeldolgozása. Ennek első fele – az orosz visszaemlékezések, illetve a „láthatóvá tétel” kiválóan megírt, izgalmas. A vége – az Oroszoroszág és Ukrajna közötti aktuális emlékezetpolitikai harc – valahogy nem illik ide. A jelenlegi oroszországi viták (különösen az internetes aktivitás) ábrázolása óhatatlanul elnagyolt, epizodikus. Ez óriási, igen szétágazó és érzékeny téma, és nem is nagyon illik a kötet alcímében jelzett témába. Kiragadott példákkal, rövid minősítésekkel nemigen árnyalható.

 

Az olvasó a kötet címe és alcíme (valamint saját előzetes várakozásai) alapján egy kismonográfiát vár. Ehelyett legalább három nagymonográfia (egy – a címben jelzett témát feldolgozó történettudományi, egy gendertudományi, valamint egy módszertani) alapos rezüméjét kapja, több önálló tanulmánnyal megspékelve. Félreértés ne essék: ez fontos, izgalmas teljesítmény. Támadni is fogják, minden lehetséges oldalról. Amíg nem születnek meg – alighanem nagyrészt éppen Pető Andrea tollából – a tematikus alapművek, ez a kötet referencia lesz, és mindenkinek ajánlom az elolvasását, aki egyik, másik, vagy az összes téma iránt érdeklődik.

 

A kötet nagy előnye amúgy éppen a felsorakoztatott, szokatlanul bőséges szakirodalmi útmutató: mintha maga a szerző is leginkább bőséges előételnek, kezdőpontnak szánná írását, ahonnan az olvasó nekirugaszkodhat a témák alaposabb megismerésének – amíg nincsenek magyar nyelvű alapművek, marad a külföldi szakirodalom. Mindez azonban nem változtat azon, hogy azokat az alapműveket még meg kellene írni. Én mindenesetre izgatottan várom őket.