Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

VISSZA A GYÖKEREKHEZ

A Hungarian Quartet bemutatkozása a Zeneakadémián
2019. jan. 10.
Különféle művészeti ágak történetében sokszor megesett már, hogy valaki az újat kereste és eközben egy régi érték nyomára bukkant – de az is, hogy valaki a régihez szeretett volna visszatérni, és létrehozott valami újat. CSENGERY KRISTÓF KRITIKÁJA.
A Magyar Vonósnégyes minden idők egyik legjelentősebb és legsikeresebb kvartettje volt. Végh Sándor primárius alapította 1935-ben, néhány évvel később azonban Székely Zoltán vette át az együttes vezetését. A kvartett neve összeforrott az új művek – köztük Bartók kompozíciói – propagálásával (az 5. vonósnégyest ők mutatták be Magyarországon), de Beethoven is súlyponti szerepet játszott működésükben. Székely Zoltán, Koromzay Dénes, Kuttner Mihály és Magyar Gábor közreműködésével 1972-ig működött az együttes: ekkor Koromzay újjáalakította a kvartettet, s az új felállás még 1979-ig adott koncerteket. A Magyar Vonósnégyes tehát egy híján négy és fél évtizeden át játszott meghatározó szerepet a nemzetközi hangversenyéletben.
 
Pilz János, Keller András, Fenyő László és Homoki Gábor
Pilz János, Keller András, Fenyő László és Homoki Gábor

Tanulmányai révén sok mai magyar muzsikus kapcsolódik a Magyar Vonósnégyes tagjai által közvetített előadói hagyományhoz. Az első, még kizárólag hazai művészekből álló Takács Kvartett tagjai tanultak Koromzay Dénestől és Székely Zoltántól, Keller Andrásnak pedig Végh Sándor volt egyik legfontosabb mestere. Nem csoda hát, ha akadnak kvartettek, amelyek tudatosan és deklaráltan is igyekeznek feleleveníteni azt az interpretációs kultúrát, amelyet a legendás együttes képviselt. Ezt tette a már megszűnt Mikrokosmos Vonósnégyes, Takács-Nagy Gábor, Tuska Zoltán, Papp Sándor és Perényi Miklós együttese, s ezt teszi most az újonnan megalakult Hungarian Quartet: Keller András, Pilz János, Homoki Gábor és Fenyő László négyese, amely a januári bemutatkozó koncertet megelőző nyilatkozatokban és nevében egyaránt határozottan vállalta, hogy megkísérli újjáteremteni azt az előadói ideált, amelyet példaképeik, a régi muzsikusok képviseltek.

 
Hogyan lehet ezt az interpretációs eszményt szavakba foglalni? Fontos a hangszeres tudás magas foka, a technikai perfekció, de legalább olyan lényeges, hogy a régi iskola képviselői ezt nem abszolutizálták. Náluk nem volt öncélú virtuozitás, sem lakkozott hangzásfelület, ehelyett közvetlenség, érzelem- és indulatgazdagság, szenvedély uralkodott játékukban. Hasonlóan meghatározó a dallamformálás és a ritmika beszédessége és a spontaneitás – az ő interpretációik még valóban éltek, nem betanult, hangról hangra „beállított” produkció voltak, hanem olyan előadások, amelyekben a pillanat ihletése is szerepet kapott. Amikor a Hungarian Quartetet létrehozta, Keller András tulajdonképpen az ős Keller Kvartett egyik felét házasította össze a Kelemen Vonósnégyes másik felével, hiszen Keller és Pilz a régi Keller Vonósnégyes két prominens tagja volt, Homoki és Fenyő pedig Kelemenéknél muzsikált.
 
Perényi Miklós
Perényi Miklós

Jelképes tartalmú műsort szólaltattak meg a Zeneakadémia régi időkre emlékeztetőn megtelt nézőtere előtt. Beethoven Nagy fúgája (op. 133) a kamarazene-irodalom egyik legkomolyabb, legsúlyosabb és (mindkét értelemben: technikailag és intellektuálisan egyaránt) legnehezebb darabja. Bartók 5. vonósnégyese (BB 110) konkrét utalás a névadó együttesre, amely e művet idehaza elsőként szólaltatta meg, végül Schubert C-dúr vonósötöse (D 956), amelyben Perényi Miklós vendégeskedett az első csellószólam játékosaként, a romantikus kamarazene egyik csúcsa.

 
Rendkívüli koncentráció, intenzív jelenlét és élénk párbeszéd, sűrű hangzás és szuggesztivitás jellemezte a produkciókat. Beethoven tétele elénk állította a mű jellegzetes túlfeszítettségét és felajzottságát: azt az agitatív és egzaltált kifejezésbeli felsőfokot, amely e művet jellemzi, s amelynek minden kiemelkedő előadásában jelen kell lennie. Nem maradt adósunk az olvasat a mű maximalizmusával sem, amely ügyet sem vet arra, hogy a játékosok gyarló halandók, s lehetetlent követel tőlük. A Nagy fúga intonációsan rendkívül nehéz darab, s ez volt a koncert egyetlen műsorszáma, amelyben a kvartett megszólalásmódját olykor sérülékenynek érezhettük.
 
Bartókot viszont a szögletesen és darabosan „modern” Beethoven után úgy játszották, olyan természetes anyanyelviséggel, olyan folyékonyan és gördülékenyen, mint valami régi klasszikust. Abszolút tökélynek érezhettük a darab megformálását, karakterizálását, maguktól értődőnek a tempókat, végsőkig kiérleltnek a hangzást, mesteri rugalmasságúnak a rubatókat. Úgy bomlott ki fülünk hallatára az öttételes, szimmetrikus forma, mintha helyben születne.
 
Végül a Schubert-kvintettben az átszellemültség ötven perce következett: a hangszerek letisztult hangon társalogtak, a gesztusok minden sallangtól mentesen a zene lényegét mutatták fel, s a mű, bár világi kompozíció, ebben a tolmácsolásban is azt a transzcendens légkört árasztotta, amelyet a C-dúr vonósötös a hozzá méltó muzsikusok hangszerein mindig is megteremt maga körül. Ráadás nélkül, de lelkes ünnepléssel ért véget a koncert: a jelenlévők érezték, hogy a négy muzsikus, aki a régi ideálok megidézésére vállalkozott, akarva-akaratlanul új minőséget teremtett.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek