Ragadozó városok
2018.12.26.

„A Gyűrűk ura és A hobbit készítőitől”, áll a plakáton, és akkor hirtelen nem is tudni, hogy miben bízzon az egyszeri filmrajongó. PAPP SÁNDOR ZSIGMOND KRITIKÁJA.

Az első, valóban átütő trilógia legyen-e a mérvadó, vagy a mindenféle szempontból utánlövésnek számító, fárasztóan látványos második. A dilemma viszonylag hamar eldől: a Ragadozó városok igazi képeslap-szórakozás untig ismert karakterekkel, lapos fordulatokkal.

Én tényleg elhiszem, hogy az apokalipszis, pláne az utána következő évtizedek bármit kihozhatnak a túlélésre hajtó emberből, de vajon milyen körülmények vezethettek oda, hogy London belvárosát lánctalpakra szereljék, és mobilissá tegyék? Persze értem én, hogy ez az egész inkább a mai világunknak szóló szimbólum, hogy a túlfejlett technikánkkal, mindent felfaló gépeinkkel szétpöfögjük a jövőnket, de akkor is, kicsit beleélve magunkat a mesébe, és nem teljesen vakon: mi értelme van ennek? Tényleg semmi másra nem lehetett használni azt az irdatlan energiát és nyersanyagot, ami egy ilyen monstrumot mozgásba hoz? 

Persze tagadhatatlanul látványosabb és izgalmasabb felütés ez így, mintha bogyókat gyűjtögető embereket látnánk botokkal felszerelkezve, csakhogy az első üldözés után nagyjából ki is fogy az üzemanyag az alaphelyzetből, s akkor már van idő effélékén töprengeni. (Tény, hogy nem mindig egyeztethető össze a látvány a logikával: amikor az egész emberiség egyetlen száguldó vonatba préselődött össze a jégkorszak idején, akkor is kínosan vetődött fel a kérdés, hogy jó, jó, de ki vagy mi tartja karban, és takarítja el a pályáról a havat?) Meg azon is, hogy ebben az új, szétrobbantott és szétszakadt világban vélhetően a fizika törvényei is teljesen megváltoztak, hiszen hőseink úgy beszélgetnek a felhők fölött hajadonfőtt egy repülő masinán, mintha nem is repkednének körülöttük a mínuszok és nem lenne ritka a levegő. Még a hajuk szála is csak mérsékelten rebben.

Jelenetek a filmből
Jelenetek a filmből

Az a baj a rendezésben még nem sok tapasztalatot szerző Christian Rivers filmjével, hogy tényleg sok támadási felületet hagy, illetve nem varázsolja el annyira a nézőt, hogy ezek fel se tűnjenek. Egy kicsit minden pongyola, minden sekélyes. Addig minden világos és valódi feszültséget eredményez, hogy a nagy monstrumok kisebb városokat fognak be, hogy mozgásban és életben maradhassanak. Kell a nyersanyag, az olcsó munkaerő, és kell az önbecsülés. Az is érdekes (és látványos), hogy a kataklizmához miként alkalmazkodtak a városokhoz nem tartozó „függetlenek”: a kóborló embereket begyűjtő, nagy bogárhoz hasonlító masinában grasszáló házaspár rabszolgapiacon adja el a portékáját. A Mad Max-szerű hangulat azonban csak foltokban bukkan fel a filmben, a Ragadozó városok sokkal inkább hasonlít egy saját látványvilágába belefeledkező meséhez, semmint egy sötét tónusú posztapokaliptikus mozihoz. 

A meseszerű felületesség a történet kidolgozatlanságából is fakad. London ugyanis nem csupán a kisebb guruló városokat vadássza le, de a letelepedetteket is maga alá szeretné gyűrni. A gurulásellenesek ugyanis, ahogy a filmben nevezik őket, a földön találták meg a számításukat, takaros kis kolóniában élik már-már paradicsomi életüket, világukat pedig jó nagy fallal védik. London ezt szeretné bevenni, talán hogy feltöltse a készleteit, saját hatalmát fitogtassa, és tönkretegye azt (tán puszta irigységből), ami prosperál és az élhető jövő felé mutat. Vagy egyszerűen: csak. Persze vívtak már jóval kevesebbért is háborút az emberek, ám itt az izgalmak javáért elvileg felelős konfliktus igencsak mondvacsináltnak tűnik, s ez rá is nyomja bélyegét a filmre. Bár olyan értelmezési lehetőség is kínálkozik, hogy megint csak az emberi gonoszság mérhetetlen és irracionális gőgjével állunk szemben, ám ehhez a Hugo Weaving alakította karakter, a régészből lett fő gonosz, Thaddeus Valentine nem elég formátumos és komplex karakter. Kicsit olyan, mintha egy játékfigura esne neki a világnak. Még ahhoz sem igazán elég, hogy a pusztulását kívánjuk.   

A képek forrása: MAFAB
A képek forrása: MAFAB

Más szálakon is fut a történet, van szerelem, bosszú és más effélék, de ezekben egy olyan fordulat sincs, amit ne hasznosítottak volna már ezerszer. A Tolkien világát megelevenítő trilógiák látványvilágáért felelős Rivers végeredményben jól végzi el azt, amihez ért: a Ragadozó városok igazi szuperprodukció, gigantikus és elnagyolt, poszterre illő majd minden kockája, ám valódi tartalommal nem képes feltölteni. Nehéz eldönteni, hogy minderről az alapanyag, Philip Reeve regénye tehet-e, vagy csak az adaptáció során veszett el a spiritusz. 

Az viszont biztos, hogy alig van épkézláb, szerethető és eleven karakter a filmben, kicsit úgy tűnik, mintha pusztán a dramaturgia kedvéért bukkanna fel valaki a megfelelő helyen. Így aztán inkább idegesítő a csetlését-botlását folytonos szövegeléssel leplezni próbáló múzeumi alkalmazott (Tom), és az ellentétének szánt, hallgatag, az új világban sokkal jártasabb, kemény Hester. És inkább csak illusztrálják az örök tételt (az ellentétek vonzzák egymást), mintsem megélhető élménnyé emelik. A már meglévő hiányosságokat tovább rontják a helyenként kifejezetten lapos párbeszédek, a híg moralizálás, és az, hogy igazából semmilyen váratlant nem képes előhúzni a film: minden úgy történik, ahogy azt jó előre sejteni lehet. 

A Ragadozó városok így kifejezetten azoknak ajánlott, akik lebilincselő látványra vágynak, és még véletlenül sem szeretnék, hogy a szórakozásukat húsbavágó gondolatok rontsák el, és annál több izgalom se nagyon kell, mint amennyit egy cuki prospektus fellapozása okoz, amelyben világvégi utazásokat ajánlanak akciós áron. Itt a Gonosz, a Jó és a Világot Elpusztító Fegyver is olyan, ahogyan azt Móricka elképzeli, és a végén a Szeretet győz. Hát kell ennél több karácsonyra?

Címkék: Mozipremierek 2018